Budapest, 2014. (37. évfolyam)
9. szám szeptember - Szántó András: NYÁRI KULINÁRIA - Már Újpest sem a régi…
nekarok sokszor átszerződtek az új idényre egy új helyre. Illik úr azonban előrelátó volt: a téli idényre is szerzett munkát a zenekarának Flór Ferenc halászcsárdavendéglőjében (Újpest, Váci út 4.), ahová a friss halat is ők szállították. A sok egyéb mellett volt még ezen túl is érdekessége az Illik csárdának: a törzsasztala. A bográcsos főzőhely mögött ültette le a mester a kedves vendégeit. „Betyár asztalnak” nevezte a „szeparét”. Alul vastag hajóslánccal volt körbekerítve, és oldalt is csüngtek a láncok. Ahogy a képeslap feladója jelezte barátnőjének (Lipták Zsóf inak Békéscsabára): „El akartunk innen vinni emléket (neked) s még az evőeszköz is az asztalhoz van láncolva. Csók Ili”. Még egy képeslap: nagyszerűen látszik a csárda nyüzsgő élete a tömegben előretörő pincérekkel, az új söröshordót cipelő csapossal és a fényképészre felfigyelő összes vendéggel. Az egyik vidám társaság tagja ezen a lapon írt Makóra, Antal Miklósné nak egy jópofa versikét: „Illik nem illik, ez az Illik nekünk pompásan illik, mivel azonban mégis csak úgy illik, az otthoniakra is gondol a társaság: Irénke (ezt én írtam!).” Bizony sokan írtak Illikék vendéglőjéről, s emlékeztek meg az itt töltött órákról. Földi Pálné például, egy belvárosi polgárcsalád tagja, így idézi fel gyerekkori emlékeit: „A családdal sokat jártunk kirándulni, például a Hármashatár-hegyre, Zebegénybe, Siófokra, Nógrádverőcére, Pünkösdfürdőre. Volt, amikor apám nem jött, csak a nagymama, sőt a nagycsalád. Többször voltunk az Szúnyog-szigeti Illik csárdában halászlét enni. Az nagyon tetszett nekem, mert mentünk egy darabig villamoson, valahol a Váci úton, aztán kimentünk a Duna-partra, csónakba ültünk, az Illik csónakba, és az átvitt minket a Dunán a szigetre. Ott sétáltunk, leültünk ebédelni, ettünk-ittunk.” Sokan küldtek innen üdvözlőlapot szeretteiknek, ismerőseiknek. A címzettekből és esetenként a szövegből adok alább egy kis listát, válogatást: Szabó Irénke úrleánynak, Budapest, So roksári út; Antal Sándor úr, tisztviselő, Csepel, Weiss Manfréd gyártelep: „Egy tál halászlé mellett is szeretettel gondol Önre” – és következik 9 aláírás, biztos a munkatársak, beosztottak; Szemere János úrnak, Pest-Erzsébet; Dallos József posta mester úrnak; Lipták Zsófia úrleánynak, Békéscsaba (ld. fentebb: a „láncos” asztalnál); Papp Marianna nagyságos úrleány nak, Túrkeve: „Motoros kirándulás után itt ülünk, és mindig magára gondol kézcsókkal Laci”; Tisztelendő Dr. Weiszkopf Arthur rabbi úrnak Ruzsomberok (Rózsa hegy, a szlovák Tátrában) „Kann Lacival mulatunk, rád gondolunk Anyád; Csókol Apád” és még sok aláírás; Herrn Haus E. Hagen, Bad-Schallerbach – Ober-Donau. A vendégkör természetesen alkalmi és állandó társaságok, egyesületek tagjaiból is állt. Például a halászcsárdában volt a „Turul” Szövetség evezős szakosztályának találkozóhelye is. A radikális egyetemi ifjak számára nyomtatott képeslapokra a halászmester egy versikét is költött: „Itt a világ közepe. / Ide vándor gyere be. / Friss halászlé vár és jó bor,/ Ne menj tovább kedves sógor. / Halász vagyok és nem piktor, a nevem meg Illik Viktor. / Ha panaszod van szólj gazdának, / Hogy ha ízlett mond el másnak.” Az Újpest labdarúgó csapata és szurkolóik nyaranta sokszor itt ünnepelték győztes meccseiket (mert akkor még voltak ilyenek). Sokszor megfordult itt Berda József, aki rendes megszokott öltözékében – rövidnadrág és hátizsák – itt tudott legjobban „elvegyülni a tömegben”. A vagabund költőt Illik halászmester mindig szeretettel és természetesen egy jó adag halászlével fogadta, pedig a szabadszájú költő néha kritizálta is a bográcsost. Ő ugyanis nem csak verset írni és enni (inni!) tudott, hanem főzni is. (A híres Berda-pörkölt négyféle kövér húsból készült: a sertés, birka, liba és ökörhúst négyféle borban, sok hagymával, erős pirospaprikával főzték puhára. Ezután a húsokat összekeverték és kenyérrel meg házi savanyúsággal fogyasztották.) Az is igaz, sok más „kedvenc helye” is volt a költőnek. Ez a strófa egy olyan vendéglőstől származik, ahol ezt a lapot fizetségül hagyta a szolgáltatásokért: „Fűszert magasztaló // Ó, sokízű, sokillatú fűszer, / szájnak és orrnak állandó álma: / még akkor se hagyjatok cserben, / ha gyomrom a halálban porrá válna!” Volt-e még jó hely? De még mennyire! Az egyik legizgalmasabb: a Duna Gőzhajózási Társaság újpesti személyhajó-állomása melletti (az ipari kikötő és a hajógyárak a hídtól északra voltak) Hajóállomás vendéglő szintén a folyóparton épült. Az északi vasúti összekötő híd város felé eső tövében találhatta az erre járó a kikötőt, mellette mindjárt ezzel a jeles hellyel, alig két-háromszáz méterre méterre az akkor még nem létező Illik halászcsárdától. Az éttermet valószínűleg a DDSG tartotta fenn, és bérlőkkel üzemeltette. a vendéglősök nevét sajnos nem ismerjük, a hangulatot azonban igen, hiszen a bemutatott képeken is látszik a vendégek polgári öltözete, a pincérek és a személyzet eleganciája, valamint az, hogy a kerthelyiség szinte „belenyúlt a Dunába”. A vasúti hídtól kifelé mások is sokan próbálkoztak a Dunaparton halászcsárdákkal. Ismert hely volt Bábrián József Káposztásmegyeri Halászcsárdája vagy a város „végén” a Megyeri csárda. Ez utóbbi az egyetlen, mely a régi helyén még ma is üzemel, és jó ételekkel várja a (főleg külföldi) vendégeket. ● A képek forrása: a szerző gyűjteménye 24 BUDAPEST 2014 szeptember Újpest, Hajóállomási vendéglő képeslapon, 1909-ben Néhány évvel később, 1913-ban
