Budapest, 2014. (37. évfolyam)
8. szám augusztus - Zeke Gyula: Súlyos könyv, lebegő kövekkel - Zappe László: Őszre megkomolyodik?
Olvasóink tudják jó ideje már, rossz vagy akár félig sikerült könyvekkel sosem raboljuk az idejüket. Nincs rá terünk, s az ilyesmi nem is a mi dolgunk. Ha kötetet ajánlunk a figyelmükbe, jó okunk van rá. S mivel tudják ezt, nyomban aggódó pillantást vetnek a pénztárcájukra, s főként a lakásuk polcaira, amelyeket sosem lehet eléggé túlzsúfolni ahhoz, hogy még egy fontos könyv ne férjen valahogy rájuk. Ezúttal ráadásul két, magában is kötet értékű munkát, egy temetőtörténetet és egy hozzá csatlakozó roppant igényes fotóalbumot lapozhatnak egybekötve. A szerzők nevét ismerhetik. A tanatológusművelődéstörténész Tóth Vilmos két fontos temetőnk – a Kerepesi úti és a Farkasréti sírkert – kulturális topográfiáját is megírta-ösz szeállította már, vegyék csak le ama polcról a Budapesti Negyed 24. és 25., valamint a 40., 41. és 42. számát. Nagy Károly Zsolt , a Sárospatakon élő végzett református teológus, nyelvész és néprajzos fotóművész pedig ez utóbbi kötetekben is a munkatársa volt. Bő évtizedes közös munkájuk érett gyümölcse ez a roppant igényes kiállítású album. A Salgótarjáni utcai zsidó temető nem csupán a hitüket el nem hagyott magyar zsidó jelesek, neves és névtelen civilek sokaságának gondatlanul enyészetre vetett nyughelye, de a maga 1874-es nyitásával egészében az asszimiláns magyar zsidó (nagy)polgárság múlt századfordulós siker-évtizedeinek ma is beszédes temetőépítészeti monumentuma. Mivel mindannyian meghalunk, akik megszülettünk, felekezetre, korra, nemre, nyelvre (s a többi...) való tekintet nélkül, a halál önmagában nem tekinthető tragikusnak. A sírkert elhagyatottsága és a szerzők által is visszafordíthatatlannak ítélt pusztulása ezért ez utóbbi okból, az elvetélt és elvett életek és nemzedékek tekintetében szívszorítóbb, nem beszélve az egyetemes szomorúságról, amelyet a Soá óta minden elhagyott zsidó temető áraszt. (Itt kell megjegyeznünk, hogy a magyar holokauszt hetven éves fordulóján tanúsított állami emlékkészség bizonyára hozzájárult ahhoz, hogy egy ilyen munka, ha későn is, de legalább megjelenhetett.) A sírrablók és a hajléktalanok sok évtizedes vandálsága, s a szerves enyészetnek szabad teret adó állami, felekezeti és civil gondatlanság következtében a szerzők összegzése ma sajnos nem szólhat másként: „A Salgótarjáni utcai te mető haldoklik. Az utolsó órában vagyunk. Ez a könyv figyelemfelkeltés is kíván lenni: ma még talán megmenthető ez a páratlan sírkert. Ha továbbra sem történik semmi ennek érdekében, akkor a temető néhány évtizeden belül el fog pusztulni.” Könyvük valami okból (nehe zen tudnám megmondani, miként) mégsem az emlékezet összeomlásának könyve. Súlya van, de a téli sétányok, a halottfehér márványok és a nehézkedés törvényét semmibe vevő fekete gránitok könnyűn lebegnek benne. A történelem elvette tőlünk a vigaszt, de írhatunk jó és fontos könyveket... ● Tóth Vilmos és Nagy Károly Zsolt A Salgótarjáni utcai zsidó temető (Budapest, 2014. Nemzeti Örökség Intézete, 287 p., ára: 5000 Ft) Ha azt vesszük, Szentendrén Mácsai Pá l direktor kifejezett kérésére néz tem meg az Übü királyt. Korábban úgy gondoltam ugyanis, hogy eddigi színháznézői gyakorlatomtól eltérve, az idén pénzt és benzint spórolandó, nem nézem meg az Örkény Színház előbemutatóját. Beérem ősszel a kész változattal. Ám levelet hozott az Outlook, melyben az igazgató tudatja a „kedves kollégákkal” – közelebbről ugyan meg nem határozva, kikre is gondol –, hogy „szeretnénk, ha mindkét bemutató figyelmet kapna a sajtóban, és bizonyára nem lesz érdektelen összevetni az őszi bemutatót a nyárival.” Ennek nem tudtam ellenállni. Be kellett látnom, igaza van. Kritikusi léhaság volna a két bemutató valamelyikét is elmulasztani. Szentendrén, mihelyt elfoglaltam helyemet a nézőtér legjobb pontján – ma már nemcsak kitüntető, de kivételes figyelemnek is számít, hogy a kritikust oda ültetik, ahonnan látni is lehet –, enyhe esőcske kezdett fenyegetőzni. Még csak szemetelésnek sem lehet nevezni az ilyet. Olykor egy-egy csepp jelzi, hogy lesz vagy lehet valami. A Városháza udvara fölé sűrű, fekete felleg telepedett, az küldözgette a figyelmeztető jelzéseket. De többet nem. Ám az előadás kezdete után még kitartott egy darabig ez a bizonytalan állapot. Már azért is emlékszem rá, mert amikor Übü mama esernyőt emlegetett, a közönség hangos kaccanással nyugtázta. Csuja Imre és Kerekes Éva azonban olyan határozott, harsány magabiz tossággal indította el a játékot, hogy attól végül az időjárás is megfutamodott. Párbeszédükből, amely során Übü mama valóságos Lady Macbethként buzdítja férjét a király megölésére és a trón elfoglalására, öntudattal dől a bugris ostobaság, a gátlástalan hatalomvágy és a mérhetetlen gyávaság. Középen felhalmozott ócska habszivacs matracok halmának tetejéről hirdetik meg világhatalmi ambícióikat. Stiláris telitalálatnak érzem, és nagyon élvezem a dolgot, nagyszerű folytatást remélek. Csakhogy ennyiben is maradunk. A játék a színpadon, és én a nézőtéren. Szétteregetik a matracokat, és megkezdik az összeesküvés szervezését, a merénylet tervezését. Bagossy Levente díszlete hangsúlyozza a rendetlen séget, a trehányságot, a slamposságot, Szlávik Juli jelmezei meg a talmi hivalkodást. A játszók számára oldalt székek és fogasok szolgálnak, nem annyira azért, hogy ott várakozzanak jelenésükre, hanem hogy jelezzék, ŐSZRE MEGKOMOLYODIK? Zappe László SÚLYOS KÖNYV, LEBEGŐ KÖVEKKEL Zeke Gyula 25 BUDAPEST 2014 augusztus
