Budapest, 2014. (37. évfolyam)

7. szám július - Csordás Lajos: A világ egy pezsgőspalackban

A Mai Manóban az ügynökség indulásának ide­jéből, a negyvenes-ötvenes évekből származó fotográfiai lelet tekinthető meg, amely nemrég került elő két faládából az innsbrucki Francia Kulturális Intézet alagsorából, ahol évtizede­ken át elfeledve pihent. Nyolc fotográfus, köz­tük Robert Capa, Henry Cartier-Bresson, Marc Riboud, Werner Bischof kiállításra lenagyított, nyolcvanhárom papírképe a világ különböző vidékeiről. Ezek a fotók a Magnum legelső ki­állításán 1955. június és 1956. február között Gesicht der Zeit címmel szerepeltek öt auszt­riai helyszínen. Itt Budapesten most Magnum – Elsők cím alatt tekinthe­tők meg, azokkal a fenyőfa ládákkal együtt, melyekben valaki az ötvenes években gondosan eltette őket. A másik kiállítás néhány házzal ar­rébb, a Capa Centerben lényegében a Magnum-történet folytatása, s a Kon­taktok címet kapta. A kontaktok a le­nagyított vintázsfotókkal ellentétben a nézőképeket jelentik, vagyis azt az állapotot, amikor a filmtekercs kockáit kicsiben, egy lapon, egyszerre lehet látni, s erről választja ki a szerkesztő vagy maga a fotós a legjobbakat, me­lyek kidolgozott papírképpé válhatnak. Ilyen nyers sorozatokat tanulmá­nyozhatunk a Magnum fotósaitól az elmúlt hatvan évből, s ezek révén be­lepillanthatunk világhírű fotók szüle­tésének műhelytitkaiba, vagyis abba, milyen mellélövések sora közt születik meg az az egy, zseniális felvétel, amely aztán sok esetben ikonikussá válik. Mint például René Burri 1963 ja ­nuárjában Che Guevará ról készült képe (nem a sapkás, hanem a szi­varos). Ez ma már emblémává vált, emléktárgyakon, pólókon láthatjuk. A kiállításon viszont végigbogarász­hatjuk azt a negyven-ötven képnyi sorozatot is, amiből kiválasztódott. És észre kell vennünk, hogy voltak a sorozatban előnyösebb képek is, azaz nem mindig értünk egyet a szerkesztő választásaival. De hogyan is választódik ki a jó kép a többi közül? Marc Riboud meg­fogalmazása szerint úgy, mint a megfelelő húr zengése a hamis hangok közül. Van, amikor ez azonnal látszik. Van azonban úgy is, amikor az idő érleli meg a választást. A kiállított anyagban több olyan is akad, amelyet a fotós először úgy archivált, mint nem sikerültet. Például Thomas Hoepker a szeptember 11-i terrortámadásról készült távoli képét, melyen az előtérben laza amerikai fiatalok sütkéreznek, míg a messzeség­ben már füstöl a World Trade Center. Minden képnek megvan a maga története, s ezeket most el is olvashatjuk a képek mellett. Capa híres, 1944-es partraszállási fotóiról egye­bek mellett megtudhatjuk, hogy négy tekercset lőtt el az akció hat órája alatt, s a képek nagyobb része előhíváskor megsemmisült. Ami maradt, bár a többsége ennek is homályos és elmosó­dott, a történelem részévé vált. A történelem döbbenetes közelsége és közvet­lensége köszön vissza Cartier-Bresson 1948-ban, Gandhi utolsó napjairól készült sorozatából is. Az egyik kép a merénylet előtti napon készült, Gandhi békésen ül a Birla Ház árnyékában, beszélget valakivel, és ahogy gesztikulál, keze véletlenül kinyúl a napfénybe, tenyerével fölfe­lé, mintha szinte a sorsát mutatná a kamerának és a fénynek. Sokáig nézzük és gondolkozunk ezen az elcsípett, beszédes gesztuson. Ennek kapcsán is megtanulhatjuk Bresson nagy mon­dását: miszerint a jó fotó olyan fotó, amelyet egy másodpercnél tovább is nézünk. Magyar vonatkozású képek is akadnak (sőt a Mai Manó legfelső emeletén külön vetítés fut belőlük). Jean Marquis , az első Magnumosok egyike, például egész sorozatot készített Ma­gyarországról 1954-ben, Galgahévízen, Deb­recenben és Budapesten. A vidéki képeken láthatóan a nyugatiak számára mindig nagyon érdekes népi motívumokat, a tradíciók fölla­zulását akarta megmutatni a fotós, a budapes­ti képeken pedig a háború nyomai érdekelték, például egy láb nélküli, kerekesszékes férfi a budai rakparton, vagy a Vigadó árkádjai alól a távolban sejlő, felrobbantott régi Erzsébet híd csonka hídfője. Werner Bischof 1952-54-es fotónapló-sorozatában is feltűnik egy magyar kép, egy könnyektől ázott arcú kisfiú. De említ­hetnénk Erick Lessing 1956-os budapesti képeit is, a mésszel leöntött, halott orosz katonákkal. A Magnumot 1947-ben alapító Capa és Bischof már az itt látható, első Magnum kiállí­tást sem érték meg. Capa 1954 májusában In­dokínában lépett aknára, Bischof kilenc nappal később az Andokban szenvedett halálos balese­tet. A Magnum ma a világ legismertebb függet­len fotóügynöksége, amely a glóbusz minden földrészén működtet irodát, összességében több száz, világra szegezett objektívvel. ● A VILÁG EGY PEZSGŐSPA LACKBAN Csordás Lajos Megnyitása után azonnal az év hazai fotókiállításává kiáltották ki az újságok a világhírű Magnum fotóügynökség páros tárlatát, mely a Mai Manó Házban és az Ernst Múzeum helyén működő Capa Center­ben párhuzamosan látható augusztus végéig. 26 BUDAPEST 2014 július Ernesto „Che” Guevara, Havanna, Kuba, 1963 © Rene Burri/Magnum Photos (Capa Központ) Kambodzsa, 1952 © Werner Bischof /Magnum Photos (Mai Manó Ház)

Next

/
Thumbnails
Contents