Budapest, 2014. (37. évfolyam)
6. szám június - Jolsvai András: ZÁROM SORAIDAT - Idill
Mi lehet annál pompásabb, mint hogy az ember a perzselő augusztusi hőségben egy strandfürdő hűs habjai közé veti magát!? Hogy élvezi a hullámokat, gyönyörködik a környezetben, nézi az ugráló gyermekeket, a csinos nőket, nézi ezt a modern épületet, ezt a kellemes, békebeli, napsütötte szigetet, ezt az idillt, mely egy képeslapon (Margit fényképészet, Budapest – Lillafüred, Márton Jenő felvétele, Magyar gyártmány) is túlcsordul szinte, a fotográfus alig tudja fékezni édességét némi dokumentarista beütéssel? Van-e szebb a verőfénynél, az ifjúságnál, a gazdagságnál? Az életnél? Akik ezt a lapot a kezükbe veszik, minden bizonnyal irigylik azokat, akik írták. Nem kellene pedig. Hiszen a negyvenes évek elején járunk, Európának már térdig ér a háború. Ezt a szándékoltan túl vidám lapot Györe Erzsébet (Babsi) írja mindig aggódó szüleinek és nagyszüleinek Abonyba. Nem kell a címzéssel bajlódnia, elég annyit írni, Takarék: hiszen Györe Mózes igazgató urat mindenki ismeri Cegléd és Szolnok között, beleértve a Magyar királyi postát. Ahogy a többi Györéket is mind: a Györe család régi és megbecsült tagja volt nagy Abony polgárságának, vezető szerepet vállalva a község politikai irányításában, a református egyház presbitériumában és a helyi gazdasági életben. A Györe-kúria, melyet a helyiek a legnagyobb tisztelet hangján kastélynak neveztek, a főtér sarkán állott, s amikor a Györék kikocsiztak, négylovas hintajuk bakján parádés kocsis pattogtatta büszkén az ostorát. Az a legenda járta, hogy a Györék Károly Róbertig tudják visszavezetni családfájukat, melyre Első Leopoldus uralkodása idején került föl a kutyabőr. (Bár a levéltári kutatások mindezt nem támasztották alá: de mit ér a holt papír hiánya egy egész közösség bizalmával szemben?) Ezidőtájt a pátriárkai korba lépett Györe Mózes volt a család feje: gyermekei, unokái mind-mind jó egészségben ülték körül az ebédlőben a családi asztalt. Egyik fia tudós lett, Arany János elveszett leveleit kutatta föl Nagykőrösön, a másik gazdálkodó, a harmadik pénzember. Összetartó, büszke család volt az övék, irigyelte is őket mindenki Abony-szerte. Györe Mózes ekkoriban már sokszor gyengélkedett a szívével, az volt az általános vélemény a családban, hogy nem szabad őt kedvezőtlen hírekkel zaklatni. Így aztán arról is hallgattak Mózes úr előtt a beavatottak, hogy a család szeme fényét, Palit ismét behívták katonának. Pál a húszas évei közepén járt ekkoriban, túl volt már a kötelező kiképzésen, de az elmúlt években többször be kellett vonulnia hosszabb-rövidebb időre – egy nyarat Nagykátán állomásozott, aztán a Felvidékre vezényelték néhány hónapra –, de eddig mindig hazajutott baj nélkül. (Ahol rögtön be is kapcsolódott a családi birtok intézésébe.) De ez a mostani behívó minden korábbinál borongósabbnak ígérkezett. Hatvanban kellett jelentkeznie, az indító táborban – a végállomás ismeretlen. Ennek a szomorú fordulatnak az elleplezésére szolgált a pesti út, a Palatinus (a nemrégiben átadott modern luxusstrandnak messze földről jártak csodájára mindazok, akik ezt megengedhették maguknak), és ez a levelezőlap. A lapot Babsi írta le, s Rozi, az unokahúga is aláírta, de valójában Pali fogalmazta. Mintha csak egy felhőtlen kirándulásról adtak volna hírt, egy autóútról, egy fürdőlátogatásról, egy nyári idillről. Györe Mózes hosszan forgatta kezében a lapot, és gyengülő szívét melegség járta át. – Ezek a fiatalok! – mondta fejcsóválva a feleségének. Eközben Palival messze járt már a katonavonat, véget nem érő nyírfaligetek között. A férfi az utolsó pillanatban ugrott le róla Sátoraljaújhelyen, hogy bedobja a zsebében felejtett lapot. Tíz évvel később látta meg újra a margitszigeti strandot. Egyikükre se lehetett ráismerni. ● 10 BUDAPEST 2014 június Idill Jolsvai András ZÁROM SORAIDAT
