Budapest, 2014. (37. évfolyam)
5. szám május - Zappe László: Színházzá varázsolt költészet
tér két szobrát (Pázmány Péter és Werbőczy István – Cs. G.) két hatalmas vörös építmény burkolja be, a Ferenciek terén egy-egy vörös oszlopon Lenin és Liebknecht szobra. A Kossuth Lajos utca és a Múzeum körút kereszteződésénél két óriási árboc, gazdag vörös dísszel. A Rákóczi út és a Nagykörút találkozásánál négy óriási vörös oszlop.” Hát így nézett ki tizenkilenc munkásünnepén a város (vö: „vörös rongyokba öltözött”). Azóta sem volt ilyen május elseje, s most már nem is lesz. ● 27 BUDAPEST 2014 május A képek forrása: www.fortepan.hu Csuja Imre kézen fogja az éppen mellette ülő Kerekes Évá t, akitől ko rábban Radnóti Miklós Töredékét hallottuk, így mondja a Szózatot. A fülünkben sokféleképpen, de csaknem kizárólag emelkedetten, patetikusan élő szöveg meghitten, családias, emberpári bensőséggel hangzik el. Nem a hazafi, nem is az állampolgár, hanem egy ember tűnődik el sorsa, idevetettsége fölött. Nem vall, gondolkodik. Vörösmarty mondatai mintha belülről, az ő agyából, saját életéből, élményeiből fakadnának föl. Mintha nem is a 19. századból maradtak volna itt. A 20. század közepének tapasztalásai lefosztották róla a romantikus dagályt, csak száraz tényként maradt meg, hogy itt élned, halnod kell. Annál is inkább, mert közvetlenül előtte Polgár Csaba az Erőltetett menetet, utána Bíró Kriszta a Razglednicák 3. és 4. darabját szólaltatja meg. Az Örkény Színház teljes színházi estét kitöltő versműsorának egyik magaslati pontja ez, és egyben az egyik legjellegzetesebb néhány perce is. A nem túl zengzetes Anyám tyúkja címet viselő program alcíme szerint a magyar irodalom kötelező verseit tartalmazza. Nem a kötelező olvasmányokat, hanem azokat, amelyeket valóban jó lenne, ha mindnyájan ismernénk. Mégpedig mélyen, belülről, lényege szerint, összefüggéseikben. Úgy, ahogyan Radnóti, Pilinszky lágerversei összekap csolódnak a Szózattal. Mondanám azt is, jó lenne, ha valamennyi vers felfedezésként szólalna meg, másképpen, mint ahogyan eddig ismertük, többet mondva, mint amit eddig kiolvastunk, kihallottunk belőlük. De éppen ennek az estének az egyik nagy tapasztalata az is, hogy ezt aligha bírnánk ki ép ésszel a nézőtéren. Egy ilyen műsor nem pusztán versek sora, sokasága, hanem gondolatok és élmények, érzések rendje is. Csak akkor képes hatásos lenni, ha megvan a maga sajátos ritmusa, hullámzása. Nem rendíthet meg minden vers külön-külön, nem lehet minden költemény csúcspont. Sem ésszel, sem érzéssel nem győznénk. Várady Szabolcs kitűnő válogatása nem utolsó sorban azért is szólal meg roppant erővel, mert nem minden vers szól különösen, egészen eredetien, újszerűen. A nagy felfedezések, erős csúcspontok között csöndesebb ráismerések, apróbb felfedezések készítenek elő a következő megrázkódtatásra. Először Takács Nóra Diána lep meg azzal, hogy Csokonai nak A Reményhez intézett panaszát keményen, szigorú szá monkérésként adja elő, aztán Ficza István , aki a Szeptember végén-ből váltja ki a kötelező mélabút jövőbelátó, harapós fenyegetéssel. Később Máthé Zsolt József Attila ifjonti haragvásával (Tiszta szívvel) robban bele Juhász Gyula Anna örök című ábrándozásába, amelyet éppen Epres Attila idéz fel, majd Für Anikó ugyancsak József Attila Altatójába mondja bele egy végsőkig elcsigázott, kimerült anya minden keservét. Sokféle módja van a versek újrafelfedezésének a játékos-ironikus paródiától az évszázados beidegzések, lerakódások, értelmezési hagyományok lehántásán át a szövegben rejlő mélyebb, korszerűbb, az újabb történelmi megrázkódtatásoktól kibukó tartalmak felismeréséig, vagy akár a klasszikus tartalom idézőjelezéséig, ahogyan Znamenák István egy erőszakos dema góg szónoklataként adja elő Berzsenyi Magyarokhoz intézett kesergését. Mások lettünk, másként élünk, másként látjuk a világot, másként olvassuk a verset – ha olvassuk egyáltalán, és ha képesek vagyunk elszakadni megrögzöttségeinktől. Mácsai Pál sokszínű, találékony rendezésében az Örkény társulata nemcsak általában igyekszik a mai emberhez közelíteni a klasszikusokat, kibányászni belőlük a nekünk valót, hanem szinte mindenütt az egyént megszólító személyeset is keresi. De keresi a vers zenei varázslatát és láttató erejét is. Weöres Sándor Varázsénekével nyitják az estet és Az éjszaka csodáival zárják. A húsz– huszonegyedik századi nézőpont nem jelent prózaiasítást, nem jelent varázstalanítást, nem jelent száraz racionalizálást. Kákonyi Árpád nem is csak a Weöres-verseknél, de szinte mindig fölbukkan különös pengő-zúgó eszközeivel, és követi, kíséri a költemények zenéjét. És természetesen színházzá is varázsolódik a költészet. Úgy is, hogy például József Attila Betlehemi királyok-ját valóságos jelenetként adják elő bensőséges humorral, de azzal is, ahogyan Izsák Lili tájház tornácát ábrázoló díszletében a társulat gondosan megkomponált csoportokat alkot az egyes versekhez. ● SZÍNHÁZZÁ VARÁZSOLT KÖLTÉSZET Zappe László Forradalmi villamos
