Budapest, 2014. (37. évfolyam)
4. szám április - Jolsvai András: ZÁROM SORAIDAT - Szülői szeretet
Azok tudtak élni, azok a Goldsteinék! Az öreg Goldstein Herman például ügynöknek nevezte magát, de ekkoriban már, a tizenkilencedik század alkonyán, kizárólag tőzsdei manipulációkból élt: igaz, kizárólag saját részvényeit vitte a vásárra. (És igazán óvatos tőzsdésnek számított.) Azelőtt, fiatalkorában, azt beszélték legalábbis, merészebbnél merészebb tranzakciókban vett részt, egy nap milliókat nyert, másnap ugyanany nyit vesztett, hol evőkanállal ette a kaviárt, hol csak a sóskiflit nyalogatta, de már régen megállapodott. Volt egy visszafogott eleganciával berendezett, szép, polgári lakása a Mohrengassén (ezt a német hangzású nevet, mely a Három Szerecsenről elnevezett fogadót rejtette, mostanában Batthyány utcának ejtjük), volt egy tűzrőlpattant felesége – második felesége, hogy egészen pontosak legyünk, mert Goldstein Herman nehezen bírta az özvegységet, és a gyászév letelte után (szegény Vilma, isten nyugosztalja, szekánt egy asszony volt, de főzni senki nem tud úgy, mint ő tudott), volt pénze, volt ideje, hát miért ne vetette volna bele magát a nagybetűs életbe? Hol náluk vendégeskedett a vízivárosi polgárság krémje, hol ők mentek vendégségbe másokhoz, aztán színházba jártak, bálokra, eseményekre. Egyszer élünk, szokta volt mondogatni az öreg Goldstein, hát azt az egyet használjuk ki, amíg lehet. Nem csoda, hogy annyi minden történt velük egy-két nap alatt, mint másokkal egy fél életen át: még vázlatosan sem fért rá egy levelezőlapra. (Pedig minden milliméterét igyekeztek kiszolgálni.) Rózsika, az új feleség arról számol be a lap címzettjének, hogy aznap két orvos vizitált náluk – szerencsére nem holmi betegség, hanem csak a barátság okán –, aztán a Rózáékhoz készülődtek, de váratlanul beállított a Grünwald meg a Bartos (azelőtt Weinberger) Jenő, akik, mint köztudott, együtt szolgálnak. (Egyéves önkéntesek a seregnél: na, köztünk szólva, abba a szolgálatba se kellett senkinek belerokkanni. Igaz, nem is ez volt a cél.) Így aztán a Rózáék (csak névrokon!) látogatása ezúttal elmaradt, de sebaj, holnap biztosan találkoznak velük az esküvőn (a Schwarz suszternének valami rokona megy férjhez, az a lány, akivel tavaly találkoztak a bálban), így aztán módjuk lesz mindent megbeszélni majd. Ennyi fér a lapra, ennyit ír a második feleség, Rózsa, üdvözölve és csókolva a címzettet, amihez még az öreg Goldstein is csatlakozik helyesírási hibáktól ékes jókívánságaival – igaz, ezek már csak a képre férnek. (Hiába, Goldstein Hermannak, bár büszke budai polgár, itt is született, ahogy az apja meg a nagyapja, német az anyanyelve – a magyarral még idősebb korában is meggyűlt a baja.) Pedig a lap Goldstein Herman szeme fényéhez, egyetlen fiához, Józsefhez íródik, aki, a kor divatja szerint, már a vezetéknevét is megmagyarosította: Gerő lett belőle. Gerő József joghallgató úr ezidő szerint az Istrián tartózkodik, Abbázia mellett, Lovranban, a Villa Angiolinában. Mit keres egy joghallgató, tesszük fel magunknak, kései utódok, a kérdést, ilyenkor, az Adria partján. Hiszen november végén a híresen enyhe mikroklíma sem elég már a nyaraláshoz!? És a tenger is hideg! És egyáltalán, miért nem az egyetem padjait koptatja egy jurátus a szorgalmi időszak dandárjában? Hogyan lesz akkor doktor belőle? A válasz, persze, a címben van. A Villa Angiolina – melyet az építtető olasz mágnás nevezett el szeretett feleségéről – ekkoriban éppen szanatóriumként szolgál. A tuberkolózis enyhébb változatát gyógyítják (utókezelik) benne sok-sok türelemmel, kényelemmel és persze a park, a környék gyógyító erejével. Gerő József joghallgató is eme népbetegség elszenvedőjeként került a tengerpartra, és – hála édesatyja szeretetének és soha ki nem apadó pénztárcájának – ott is maradt csaknem egy éven át. És hála a Mindenhatónak – meg persze fegyelmezettségének – egy év után gyógyulva távozott. Ám addig még rengeteg teleírt képeslap ívelte át az országok meg az évszázad határát. ● 15 BUDAPEST 2014 április Szülői szeretet Jolsvai András ZÁROM SORAIDAT
