Budapest, 2013. (36. évfolyam)
12. szám december - Jolsvai András: ZÁROM SORAIDAT - Bözsi, ne sírjon!
Toronyi Szaniszló magánzónak nevezte magát, ha nagyon rákényszerült. Ha egészen megszorongatták, mégis, miből élne, atyai örökségére hivatkozott. Valójában egyszerű, kétkezi sipista volt, hamiskártyázásból tartotta fenn magát. Napjait egyébként egy hivatalnok precizitásával osztotta be, délelőtt aludt (kis lakást bérelt a belső Józsefvárosban, a Budapesti Hírlap szerkesztősége mögött), délben megebédelt egy Üllői úti kifőzdében, aztán hazasétált (ha esett, ha fújt, ki nem hagyta volna ezt, a testmozgásnak leginkább megfelelő formáját), délután két órát magányosan gyakorolta a hamiskártyászatot (hősünk e mesterségnek azt a magányos ágát űzte, mely a kártyalapok hátoldalának körömmeli, észrevehetetlen megjelölésén és felismerésén alapult), majd átadta magát a társasági örömöknek: nő után nézett. Jó idő esetén leginkább a Duna-korzón vagy a Városligetben legeltette ábrándos barna szemeit a fel-alá sétáló nőközönségen, ha esett, a Hangliban vagy a Vampeticsnél tette ugyanezt. A szabadidő kellemes eltöltése után a koraesti órákban munkába ment. Leggyakrabban az Esterházy utcai Otthon Körben hódolt a hamiskártyászat szenvedélyének. Toronyi Szaniszló ideális hamiskártyás volt: nemcsak ujjbegyei voltak a végletekig kifinomulva, hanem agytekervényeit is képes volt ráállítani a játék minden apró rezdülésére. Néhány parti után tökéletesen kiismerte ellenfelei gyengéit, és kíméletlenül ki is használta őket. (Azt tartották róla sipistakörökben, hogy akkor is nyerne, ha nem csalna: ezt az állítást azonban senkinek nem volt módja ellenőrizni.) A hideg fejhez ráadásul jéghideg szív társult. Toronyi mindig tudta, mikor meddig mehet el. Sosem fosztotta ki teljesen ellenfeleit (csak majdnem), képes volt a legnagyobb nyerő széria közepén felállni, ha érezte, hogy fárad, és emelt fővel volt képes veszíteni is, üzemi balesetnek fogva föl az ilyesmit. Soha nem tapadtak botrányok a nevéhez. S amiképp a zöld posztó mellett mindig megőrizte legendás hidegvérét, ugyanígy járt el a magánéletben. Kedvtelve csábított el leányokat és férjes asszonyokat, akik nem tudtak ellenállni mélybarna szemeinek (színtiszta Ady Endre, mondták róla), határozott mozdulattal szakított le minden virágot, mely az útjába került, de soha nem csapott be senkit. Nem ígért se mátkaságot, se fényes esküvőt. „Momentán olyan helyen dolgozom – sóhajtott fel a megfelelő pillanatban – mely, fájdalom, nem teszi számomra lehetővé, hogy a házasságra gondolhassak.” A leányok ilyenkor jobbára elpirultak, „én becsületes leány vagyok, Toronyi úr!”, mondották, és tovább oldották míderük kapcsait. Így telt a Toronyi Szaniszló élete Pest-Budán, a boldog békeidőkben, kilencszáztizenhárom tavaszán. Vidáman, gondtalanul, fiatalon. De most bajban volt a mi Szaniszlónk. Az történt, hogy egy kicsit (egy nagyon kicsit) beleszeretett egy tengerkék szemű lenszőke lányba. Astridnak hívták a lányt, és a messzi Svédország üzenetét hozta Budapestre. (Azt üzente a messze Svédország, hogy ott teremnek igazán az ilyen sudár, szőke leányok.) Astrid egy svéd acélgyáros komornájaként érkezett Pestre, és a Városligetben akadt össze hősünkkel. Nyelvi akadályok nem lévén (mindketten jól beszéltek németül, ahogy – akkoriban – a fél kontinens) hamarosan a csónakázótavon találták magukat, aztán (a megszokott koreográfia szerint) Szaniszlónk legénylakásában, aztán, persze, a Nyugati Pályaudvaron. Ahol hősünk (magának se tudta megmagyarázni, miért) váratlanul megkérte Astridja kezét. A lány elpirult, aztán felszállt a vonatra és integetett. Szaniszló egész éjjel nem aludt. (Jav: egész nappal nem aludt. Egész éjjel hamiskártyázott.) Másnap megírta ezt a lapot: úgy ítélte meg, tompíthatja a fájdalmat, ha a két „felejtsen el” közé beiktat egy „ah”-ot. Mindenesetre elképzelte a lányt, ahogyan a könnye pereg, és ez lelkiismeret-furdalást okozott neki. Astrid csak egy hónap múlva kapta meg a lapot – addig utazgatott a gyárossal meg a családjával. Minthogy nem volt aláírva, erősen törnie kellett a fejét, ki írhatta. Nem jutott eszébe. ● Bözsi, ne sírjon! Jolsvai András 32 BUDAPEST 2013 december ZÁROM SORAIDAT
