Budapest, 2013. (36. évfolyam)
1. szám január - Simplicissimus Budapestje
Mottó 2 „Magyar építőstílussal még nem rendelkezünk, mert mindaz, ami utóbbi időben e címen szerepelt, csak kísérletnek tekinthető, mely idővel talán meghozza gyümölcsét, de magyar stílusnak nem mondható. Ez csak nemzeti kultúránk fejlődésével kristályosodhatik ki. De van magyar ornamentikánk, legalább olyan, mely magyarnak el van fogadva. Ezt fejleszteni, nemesített alakban építészetünkbe olvasztani és ez úton a magyar stílust előkészíteni, ez kötelességünk. A magyar ornamentikát eddigelé kiváltképp csak a textiliparban, hímzéseken vagy mint festett díszítményt használták, ama bizonyos naivitással és rikító színezéssel, amint az a népnél előfordul. Ily alakban alkalmazva lehet eredeti, de előkelő nem. Megkíséreltük tehát a magyar díszítő motívumokat dombormű alakban értékesíteni, úgyszólván szalonképessé tenni és a királyi vár termeinek ékesítésére felhasználni. A kísérlet, mely eleinte csak kisebb keretben mozgott, annyira sikerült, hogy felbátorított a legelőkelőbb termek fal- és födémdíszítéseinél való alkalmazására. Így egészen új és magyar jelleget érhettünk el, mely felszabadít bennünket a már unalomig variált akanthus, kymathion és egyéb görög alakok használatától.” HAUSZMANN ALAJOS: A KIRÁLYI VÁR, 1912 A főpolgármester esete a főkaszírnővel – avagy mi a baj a Vidám Park bezárásával? Sietek leszögezni, a történet első fele, amit Simplicissimus mesélt, amikor 1996-ban visz szatért a párizsi Európai Fotóház megnyitásáról, nem a mai budapesti, hanem egy volt párizsi főpolgármesterről szól, Jacques Chirac nak hívták. 1977 és 1995 között töltötte be a posztot. A történet a következő. „Nem sokkal azután, hogy Chirac főpolgármester lett, arra kérte néhány tanácsadóját, készítsen tanulmányt arról, hogy melyek azok a kulturális területek, amelyekkel Párizs gazdag kulturális színtere eddig nem foglalkozott kellőképpen. Rövidesen három területet jelöltek meg: az építészetet, a fotográfiát és a karikatúrát. Hogy a másik két területtel mi történt, azt nem tudom, de a fotográfiával kapcsolatban a következő dolgok történtek. Először is körülnéztek a Párizs belvárosában rendelkezésre álló értékes, használaton kívüli állami tulajdonban lévő épületek között. Megnyerte tetszésüket egy 1706-ban épült palota, az egykori adószedő háza. Ezt restauráltatták. Amikor kész lett, jelentették Chirac-nak, hogy ez így önmagában nem alkalmas fotóháznak. Hát akkor kell mellé egy modern szárny – a telek szerencsére elég nagy volt. Pályázatot bonyolítottak le, megépítették a modern szárnyat. Akkor jelentették Chirac-nak, hogy készen áll a nagy mű. Akkor jogilag létrehozták az Európai Fotóházat, kinevezték az igazgatóját, és megállapították bőséges költségvetését. De még nem nyitották meg... Mert hát hogy néz ki egy Fotóház gyűjtemény nélkül? Amikor aztán a gyűjtemény is elérte a kritikus tömeget, 1996-ban megnyitották az intézményt. Tizenkilenc év előkészítés után...” Hogy hogy jön ez ide? Még nem tetszettek rájönni? Hát úgy, hogy a minap ádáz vita alakult ki a Facebookon ismerőseim között arról, hogy jó döntés-e a Vidámpark bezárása és a területnek az Állatkerthez való csatolása. A Nagy Budapest Törzsasztal főkaszírnője, a helytörténész nagyasszony, ahogy már az lenni szokott, kezdett az élesebb regiszterekbe csúszni, már-már odahagyva vele született „katolikus úrilány modorát”. A szintén saját névvel hadakozó vitapartner (akinek szemlátomást fogalma sem volt arról, hogy ki osztotta ki az imént) keményen visszaszólt, azzal, hogy őt ku...ra nem érdekli, hogy egyszer majd lesz egy másik vidámpark, az Állatkert ilyen-olyan régi épületeire meg nagy ívben tesz (talán még ennél is élesebb volt...) Szerettem volna hadba vonulni barátném és példaképem védelmében, de nem találtam a megfelelő szavakat. Mostanra megtaláltam. Persze hogy rossz döntés ilyen hirtelen bezárni a Vidámparkot. Mert ugyan a Törzsasztalt körül ülő bennfentesek már hat-nyolc éve hallanak a tervekről (értsd kósza ötletekről), de egy mezei Vidámpark-rajongónak aki ezt írta a Facebookon: „nekem pont ez a régi és le robbant Vidámpark kell, pont itt”, persze ez derült égből villámcsapás. Egy normális európai nagyvárosban ezt a következőképpen szervezik meg (nevezzük Chirac módszernek): 1. év: A főpolgármester kiküld két bizottságot, egyet állatkert-bővítés ügyben, egyet Vidámpark ügyben. 2. év: A tartalom népszerűsítése, sajtókampány, társadalmi vita (civil szervezetek hozzászólásával, esetleg egy konferencia a tárgykörben). 3. év: A közgyűlés dönt, hogy elvben ki AKARJA költözteti a Vidámparkot, a területet az Állatkerthez csatolja. 4. év: Főpolgármesteri biztos kijelölése. Dolga: az új Vidámpark helyének keresése: pályázat lebonyolítása melyik kerület (vagy cég) ad szebb, jobb helyen, nagyobb, jobban kézművesített területet? 5. év: Döntés az Új Vidámpark (ÚVP) helyéről, az esetleges fővárosi részvállalásról (közlekedés javítása?). 6. év: Koncessziós pályázat egy magánbefektető általi kivitelezésre. Mekkora legyen, mit tudjon, hogy az eléggé turistacsalogató legyen? 7. év: (Nemzetközi?) tervpályázat az ÚVP megépítésére. Ezzel lehetővé válna, hogy az új intézmény ugyanolyan érdekes műemlék legyen száz év múlva, mint ma az állatkert! 8-9. év: Építkezés. 10. év: A Vidámpark bezárása, a terület átadása az Állatkertnek. Azzal mentegettem magamat, hogy ez a gondolatmenet bonyolult a Facebook-ra. Ezért ide írtam meg. Még annyit tennék hozzá, hogy három évvel a párizsi után megnyílt a budapesti fotóház is. Az épületben akkoriban még hat család lakott. Az intézménynek működési költségvetése nem volt. Igaz nagyon szabad lehetett – nem állami és nem fővárosi intézményként. Szabadon választhattak egy balekot, aki vállalta, hogy elindítja a munkát. 33 *Mottó: „Nekem mondod, pestinek, hogy füle van a tepsinek?” – XX. század végi mondás Simplicissimus Budapestje * BEVEZETÉS A KORSZERÛ SZNOB- ÉS HEDONIZMUSBA, VALAMINT AZ ALKALMAZOTT EMBERLESÉS TUDOMÁNYÁBA forrás: fortepan
