Budapest, 2013. (36. évfolyam)
7. szám július - Evellei Kata: Egy rendhagyó galéria – a HAP
B. F. (Budapest folyóirat): Magyarországon az építészeti galériák száma nem túl nagy, különösen ha más képzőművészeti ágakkal vetjük össze. Honnan jött az ötlet a Galéria megalapítására? W. B. (Winkler Barnabás): Ez egy hiánypótló galéria, ami az én régi ötletem volt. A múlt század jelentős magyar építészeit kívánja bemutatni, hogy életben tartsuk munkásságukat, ne merüljenek feledésbe. Általában, ha az emberek a „galéria” szót hallják, az jut az eszükbe, hogy a galériában képek vannak, amelyeket meg lehet vásárolni, az építészeti galériáról pedig a kortársakra gondolnak. A mi galériánk rendhagyó – olyan feladatot vállalt el, amelyet általában egy ország építészeti múzeuma szokott teljesíteni. Minálunk az Építészeti Múzeum szervezett ugyan kiállításokat, de saját kiállítóterme nem lévén, ezeket az OMF-nél rendezték, elég kis számban. Más indítéka is van a dolognak: édesapám jelentős építész volt – Sopronban élt, 1907-ben született –, így rajta keresztül szinte egytől egyig személyesen is ismerhettem kortársait, a modern magyar építészet első alkotóit. Rendkívül zavart, hogy az életművük alig ismert, így vágtam bele ebbe a vállalkozásba, amely a múlt századi, modern építőművészetet mutatja be. A francia, olasz, orosz, német (mindenekelőtt a Bauhaus) művészet megjelenése Magyarországon is lecsapódott, ennek a hazai megépült értékeivel foglalkozunk. Hosszú előkészületek után tíz éve, 2003. szeptember 11-én sikerült végül megnyitni. A kiállítóterem hátsó része – amelyet egy volt házmesterlakásból alakítottunk ki – már évekkel előtte birtokunkban volt, később sikerült megszereznünk az udvar felőli részt is. Többéves program előkészítése után édesapám életművének bemutatásával indultunk el. B. F.: Mi lehet az oka, hogy az építőmű vészet kevésbé jut el a nagyközönséghez? W. B.: Az építészet nagyon összetett dolog. Egy részt abszolút mérnöki tevékenység, másrészt – az én szememben – abszolút művészi tevékenység, a kettőnek az ötvözete. A művészek nem tartják igazán művészetnek, a mérnökök nem tartják igazán mérnöki teljesítménynek. Mi is tehetünk róla, hogy nem eléggé ismert – maguknak az építészeknek is tenniük kellene ez ellen. Nagyon szomorú, hogy gyakran még ők maguk sincsenek tisztában például az építészettörténettel, az építőművészet fogalmaival. Találkoztam olyan építészmérnökkel, aki minden, a második világháború utáni épületet „szocreálnak” hívott, egészen a rendszerváltásig. A galériát többek közt azért is nyitottam meg, hogy a látogatók lássák: a házaknak tervezőik vannak, akik kitalálják, és végigkísérik, ahogyan a tervből épület lesz. Egyik fő célunk volt, hogy a fiatal korosztályt, a hallgatókat bevonzzuk – eddig sajnos nem túl sok sikerrel, ők inkább az internetes anyagainkat szokták nézni. Kiállításaink látogatottak, szeretettek, de általában idősebb építőművészek, más művészeti ágak képviselői, orvosok, muzsikusok jönnek és nézik, a misszió tehát részben eredményes. A főváros és az ország szerencsére tele van nagyszerű épületekkel, Budapest nagyon gazdag építészeti értékekben. A modern kor egyik nagyszerű épülete mindjárt az itt szemben lévő lakóház. B. F.: Szólna néhány szót a legutóbbi, már ciusban megrendezett Módosi Szmuk Eszter-kiállításról? W. B.: Soproni vagyok, és amikor ebbe a vál lalkozásba belefogtam, úgy éreztem, hogy a soproni művészek nagyon provinciálisan vannak kezelve – egyikük sem tudott Budapesten bemutatkozni. Rendszeresen bemutattunk tehát soproni művészeket is, élőket és nem élőket is, például akik építészeti fotóval foglalkoztak. Egy új sorozatunk pedig a jelentős építészek képzőművészeti alkotómunkásságának megismertetését célozza meg – ők azok, akik életüket az építészetnek szentelték, de mellette egyéb művészi hajlamaikat sem fojtották el, mint például Finta József. A kiállított alkotó, a néhány éve elhunyt Módosi Szmuk Eszter is közéjük tar tozik: világéletében nagyon jól rajzolt, és amikor németországi emigrációja alatt nyugdíjba került, komolyabban elkezdett foglalkozni a festészettel, kurzusokat vezetett, nagyon szép életművet hozott létre. Amikor a hagyatéka hazakerült, nagy érdeklődés vette körül a szakma részéről. Fontos azonban hozzátenni, hogy ezek az emberek nem mint képzőművészek élték le az életüket (képzőművészeti galériákban általában nem is szoktak megjelenni), így munkásságukhoz is másképp kell viszonyulni. A kivételek közé tartozik például Balogh István Ybl-díjas építész, aki a BME rajztanszékének vezetője lett, és már évtizedek óta csak fest, rendkívül egyéni stílusban, saját maga készíti a kereteit is. Vagy ott van Matzon Ákos , aki teljesen át pártolt: építész végzettsége van, tanított ugyan, de nem tervezett soha, és szintén mint önálló képzőművész él már régóta. B. F.: Milyen kiállításokat terveznek a kö zeljövőben? W. B.: Minden évben egy-egy szobrászt is be mutatunk, olyanokat, akiknek valamilyen közvetlen kapcsolatuk volt az építészettel. Az építészet története során sokáig teljesen természetes volt, hogy szobrász és építész, ha nem is azonos, de együttműködik; ez manapság teljesen kiment a divatból, nagyon nehéz elérni, hogy egy beruházó az épülethez tartozó képzőművészeti alkotást is finanszírozzon. Olyan is akad, hogy az építész maga is elkóborol más területre: én magam többek közt a ’44–45 telén megölt magyar munkaszolgálatosoknak állított balfiemlékhely térplasztikai megoldásait terveztem. A következő szobrászunk Józsa Bálint lesz, aki többek közt az Iparművészeti Főiskolán, majd a MOME-n volt tanár. Vele együtt is működtem: egy korai munkám, a Gyógyszertári Központ homlokzatára ő tervezte a kígyót, amely azóta sajnos már lekerült onnan, amikor nemrég arra jártam, láttam, hogy teljesen átalakították az épületet. Szeptemberben egy rendkívül érdekes kiállítás lesz látható: nemrég fölfedeztem Winkler Oszkár losonci építészt, akiről édesapámnak – a soproni Winkler Oszkár nak – tudomása volt, noha soha nem találkoztak, pedig csak két év korkülönbség volt köztük. Egy szerencsés véletlen során megismertem azt a művészettörténész hölgyet, aki az életművével foglalkozott, el is mentünk Losoncra lefényképezni az épületeket. A kiállítás az ő életművüket fogja párhuzamosan bemutatni – olyan találkozó lesz ez, amely életükben nem jöhetett létre. Óriási munka lesz, de meg fogja érni. Farkasdi Zoltán emlékkiállí tása és Ferkai András szerkesztette monográfi ájának könyvbemutatója októberben lesz. Ezt a tavaly tragikusan, fiatalon elhunyt Polgár At tila fotóművész emlékkiállítása fogja követni, akivel együtt dolgoztunk, és aki többek közt a BUDAPEST folyóiratban megjelent fényképeinket is készítette. 2014-ben az Ybl-bicentenárium keretei között Ybl valamennyi föllelhető, még meglévő épületéről készült fotó-összeállítást tervezünk. Ezek a kiállítások egy-másfél hónapig lesznek látogathatók. ● Az interjút Evellei Kata készítette EGY RENDHAGYÓ GALÉRIA – A HAP Interjú az alapítóval, Winkler Barnabással 28 BUDAPEST 2013 július