Budapest, 2013. (36. évfolyam)
5. szám május - Tillmann Hanna: Az éjszaka lényei
Az éjszakától körülbelül múlt szeptemberben búcsúztam el, amikor is megpróbáltam magamra erőltetni egy nem túl izgalmas, mintaszerű életritmust, ami a munkára, és némi család körüli sertepertélésre korlátozódik. Ez nyilván az évszakokkal is ösz szefügg. Egy fagyos téli éjjelen nem lehet könnyű ruhákban, mámorosan andalogni, míg a tavasz olyan magától érthetődően tolja ki az embert az utcára, hogy nézzen kicsit körül, örüljön a napfénynek, és harapjon egy jó nagyot az alkonyat utáni meglepetésekből, hogy akarva-akaratlan újra szembesülnie kell az élet már-már elfeledett oldalával. Az éjszakát nem lehet a nappal nagyítója alá tenni, mert kibújik mindenfajta racionális szempont és kategorizálás alól. Ha megpróbálnád lényeit számba venni, lehetetlen dologra vállalkoznál, hiszen tudvalevő, hogy éjszaka minden ember kicsit megváltozik: a nappal mogorva hivatalnoka este előveszi varázserejét a spájzból, és máris több nyelven beszélő, vörös pikkelyes, lángot okádó sárkánnyá változik, vagy éppen nyílt szívű és kalandvágyó Odüsszeusszá, aki hajóját kocsmától kocsmáig kormányozza, söröskorsókkal vetekszik, és különböző Szküllákkal és Kharübdiszekkel igyekszik elnyeletni magát. Vagy nézzük a munkájában hallgatag és lényegében undok boltosnőt, aki éjfélre egy karaoke bár földöntúli hangú szirénjévé változik, hamis énekével állva bosszút az egész emberiségen... Mégis megpróbálom saját merítésemet megmutatni, számolva azzal a veszély lyel, amit a búvár vállal, aki megkísérli felhozni a sötét tengerfenéken élő, áttetsző lényeket, holott sejthető, hogy azok a napfényre kerülve körvonalaikat és állagukat vesztik, szánalmas kis pocsolyákká változnak, majd kiszáradnak, mégis hírt adnak egy különös gazdagságú, a miénkkel párhuzamos, és helyenként azzal ösz szeszőtt világról. * Először a sarki zöldségesnél állok meg egy doboz cigiért, és amíg a legifjabb inas kiszolgál, elmerengek a zöldséges általam ismert történelmén: az első eladó egy köpcös, jókedélyű, folyton viccelődő pasas volt, aki minden nőt királynőm -nek szólított, és úgy tudott eladni egy üveg kovászosuborkát, hogy a világ legszerencsésebb emberének érezhetted magadat. Utána jött egy savanyú csaj, aki alig nézett a szemedbe, és azt hitte, hogy lekötelez azzal, ha kiszolgál. Szerencsére átadta a helyét a legifjabb inasnak, akit az öreg talán az utcáról szedett még össze, és kupált ki a hajnali kelésekkel, a zöldségesládák rakodásával, és saját megnyerő természete áldásos hatásával. Mára az inas is megemberesedett, és nemcsak jó kedvével, de pocakjával is hasonlítani kezdett egykori gazdájára. Utamat pórázon vezetett kutyák és gazdáik keresztezik. – Jennifer , nézz a lábad elé! – nehéz eldönteni, hogy a kutyával azonosult ember vagy az emberrel azonosult kutya szájából hallom a szavakat. Miután elhagytam a sötétített kirakatú szexboltot és szerencsejáték-barlangot, kiszélesedik a tér, és ezzel az utcákban manifesztálódó lehetőségek is. Azzal a felelősséggel kell választanom, hogy kétszer nem léphetek ugyanarra a járdára, és remélhetőleg ugyanabba a kutyaszarba sem. A város egyik ütőerére, a 4-es 6-os villamosra kapcsolódom, hogy meggyorsítsam tempómat, és az emberekből is nagyobb dózist fogyaszthassak. A kívülállásból hamar bekerülök a fősodorba – amiből a Combino típusú villamosokon nem is lehet kikerülni. Az utastér szerencsétlen kialakítása miatt a jármű szinte teljes közönségének ki kell áramolnia az egy leszállóval, hogy aztán az ajtó előtt türelmetlenül ácsorgó több tucat felszállóval együtt zsúfolódjanak vissza a szűk gyomrú kocsiba, melynek folyosóján két ember csak pliében állva fér el egymás mellett. A tömegben már igazi insider vagyok, és egy ritmusra rezgek a pénteki város feszültségével. Kiszállok a Király utcánál – jöjjön a nagy csobbanás. Utat kell vágnom a trolira várakozók között, és sietnem, mert innen már minden háztömb és sarok előszeretettel hívna be egy giccses kis nosztalgiaszeánszra, melyeket – ha nem akarok koravén hangulataimba süllyedni, gyorsan el kell utasítsak. – De hát ezen a sarkon zuhant a féltégla majdnem a Csilla fejére, nem? – Ó, igen. – Nézd csak, itt kaptad azt az olajtól tocsogó törökpizzát a Sirályos koncert előtt, ugye? – És bevillan az első öntudatos sétám egy hasonló tavaszi estéről, amikor a rajzórám után először fedeztem fel ezt a hosszú utcát, a rengeteg – akkor még működő – üzletével. A Kazinczy utcára fordulok be, ahol már igazán sűrű a tömeg, és mindenki egyet akar, mégpedig a lehetetlent: egy kellemes, Az éjszaka lényei Tillmann Hanna 12 BUDAPEST 2013 május
