Budapest, 2013. (36. évfolyam)
4. szám április - Császtvay Tünde: Réthy László két/egy élete
A Lőwy-versek a hangsúlyozott ellenkulturális attitűd, a szabadság és a szabadosság percekre átélhető illúziója mellett arról is mesélnek, hogy szerzőjük és hallgatói roppant tudásanyaguk, sajátos és alkalmasint nagyon a korhoz kötött világlátásuk és szemléletük birtokában – melyet ma részben vagy egészében el is utasíthatunk –, lelkükben mélyre szorított kételyeik ellenére hitték, hogy a szellem hatalma egy új szellemi felvilágosodást hoz majd, mely az országot is felvirágoztatja. Millió szállal kötődtek a dicsőnek érzett rég- és közelmúlthoz (Lőwy például klasszikus versek parafrázisának tucatját írta), de e versek formailag legalább annyira kapcsolódtak az almanachlíra röhejesen kigúnyolt termékeihez, édeskés virágregéihez is meg a mindennapok akkor oly fontosnak tűnő, aztán mára csak megértő fejcsóválásra ingerlő eseményeihez. Szembenézni a mélységes űrrel Lőwy és illusztris baráti köre végtelen felkészültséggel és tájékozottsággal igazodott el a saját jelenében – és legalább percekre – merte mégsem komolyan venni magát és a köröttük épülő világot. Mertek szembenézni a mélységes űrrel: élettel és halállal. Legalábbis eljátszották egymás előtt, egymásnak. Hogy bírjanak – érzéseik, körülményeik, az idő és a lét értelmezésének rettenete ellenében – mégis bízni magukban és a jövőben, még ha a sorokban ott lappangott is, hogy ez valójában nem lehetséges. ● Az illusztrációk forrása: Magyar Nemzeti Múzeum 23 BUDAPEST 2013 április [...] S ha fejünk lágya egyszer már benőtt, Mily máskép érezzük, mint már azelőtt; A bölcs szemével nézve végzetünk: – Egy nagy szamárság egész életünk! Mi akkor pina? – ’sz csak büntetés, Lófaszt ér ordó és kitüntetés, Egyre megy: gyémánt, gyöngy vagy karniól, A legnagyobb gyönyör most – szarni jól... S ezzel „finita la Comedia”, Minden gyönyörnek el kell múlnia; S lettél légy bármily nagy és derék, – Mi volt az élet? – Szappanbuborék. (Lőwy Árpád kéziratos verseskötete, OSzK Kézirattár Quart. Hung. 2660. 16 r.-v., II. fejezet (Élet, halál, szerelem, házasság), 11. vers) A „boldog békeidők” legnagyobb hatású pénztörténésze, az első magyar hivatásos numizmatikus 1851. november 21-én látta meg a napvilágot Szarvason. Elemi és középfokú iskoláit Aradon, szülővárosában és a fővárosban végezte. Pesten először jogra iratkozott be, de Thaly Kálmán hatására átigazolt a bölcsészeti fakultásra. Krakkói, bécsi és budapesti tanulmányai során hallgatott szláv, örmény és szanszkrit nyelvészetet, muszlim numizmatikát, történelmet, művészettörténetet és filozófiát. Doktori disszertációját viszont 1880-ban már numizmatikából írta, Magyar pénzverő ismaeliták és Besszarábia címmel. Életében a nagy fordulópontot – amely mellesleg életpályáját is véglegesen meghatározta – az jelentette, hogy harmincévesen a Magyar Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárába került díjnoknak, mai fogalmaink szerint gyűjteménykezelő szakmuzeológusnak. Életének legtermékenyebb évtizedeit itt töltötte. Végigjárta a közalkalmazotti ranglétrát: múzeumi segédőr (1885), őr (1893), igazgató őr (1901) lett. Igazi érdeklődési területe a pénztörténet „vegytiszta” változata volt, az úgynevezett leíró numizmatika, amely kizárólag magával a pénzérmével foglalkozik. A véletlenek szerencsés összejátszásaként a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Bizottsága éppen 1881-ben hozott határozatot arról, hogy ideje lenne elkészíteni Magyarország pénzverésének összegző munkáját. A feladattal Réthy Lászlót bízták meg, aki ettől kezdve mindent ennek a feladatának rendelt alá. Ebben az időben amennyiben Magyarországon bárhol éremkincsre vagy régi pénzre bukkantak, azt a Magyar Nemzeti Múzeumba küldték fel szakértésre. Így aztán Réthy kezén évente több tízezer érme ment keresztül, amelyeknek meghatározása kitöltötte szinte teljes munkaidejét. Ráadásul éppen ekkor, az 1880-as évek elején adták el Mon tenuovo herceg éremgyűjteményét is, amely minden idők legnagyobb magánkollekciója volt. Az anyag Frankfurt am Mainban került kalapács alá, és a középkori magyar pénzek feldolgozása szintén Réthy feladata volt. Ez adta az alapját aztán a magyar pénzérmék katalógusának, amit Réthy számos hazai és külföldi tanulmányútja során jelentős mértékben kibővített. Kutatásainak eredményeképpen jelent meg két kötetben az általában csak „A Corpus” néven emlegetett Corpus Nummorum Hungariae, azaz a Magyar Egyetemes Éremtár, amely még napjainkban is alapműnek számít, sőt a Magyar Nemzeti Múzeum Éremtárában őrzött középkori magyar éremanyag a mai napig is ennek sorszámai szerint van rendszerezve. A rajzos ábrákkal illusztrált típuskatalógus 1899-ben megjelent I. kötete az Árpád-házi uralkodók pénzverését dolgozta fel, míg a II. kötet (1907) a vegyesházi uralkodók, vagyis az I. Károly Róbert től Szapolyai Jánosig terjedő, késő középkori időszak pénzeit mutatja be. Réthy már az első kötetben felvázolta, hogy tervei szerint mit fog tartalmazni a Corpus. A tervezet szerint a sorozatot 14 kötetesnek képzelte el, amely tartalmazta volna nem csak a középkori magyar éremanyagot, hanem a modern pénzeket éppúgy, mint a különféle papír alapú fizetőeszközöket, sőt még a Magyarország területén valaha forgalomba került idegen pénzfajokat is. Hatalmas feladat volt, nem egy embernek való, s ezért nem véletlen, hogy terve végül torzóban maradt. Csak az első két kötet jelent meg, melyhez Zimmermann Lajos később egy kiegészítő pótlékfüzetet is megjelentetett. Réthy László életének és munkásságának csúcspontját tehát a Corpus jelentette. 1907, vagyis a 2. kötet megjelenése után azonban mintha elvesztette volna érdeklődését a numizmatika iránt, amelynek több oka is lehetett. Jelentései szerint az évente több tízezer érme meghatározása és nyilvántartásba vétele olyan szintű robotot jelent számára, amelybe egyre inkább belefásult. Néhány kötelezően megírandó penzumon és jelentésen kívül élete utolsó évtizedében nem publikált semmit. A pénztörténet iránt egyre inkább elhatalmasodó ellenszenvét jól illusztrálja hivatali főnökéhez, Hampel Józsefhez írt 1911-es levelének egyik sora: „s a numizmatikai, aprólékos, kicsinyes és lelketlen foglalkozást annyira gyűlölöm, hogy mihamarabb végleg fel akarok hagyni vele”. Megcsömörlése a numizmatikától, valamint egyre elhatalmasodó depressziója miatt hamarosan nyugállományba helyezték. Elköltözött a fővárosból, Aradon telepedett le, ahol időről-időre pszichiátriai kezelésen kellett átesnie. 1914. november 24-én, három nappal 61. születésnapja után halt meg. „Az önmagával meghasonlott” tudós Tóth Csaba
