Budapest, 2013. (36. évfolyam)
4. szám április - Horváth Júlia Borbála: Miniszoció árnyékos fotókkal
Persze nem tudták, hogy a süvölvények a frissen alakult vasutas focicsapat erősségei lesznek majdan, mindenesetre egy-két korabeli taslitól nem gyöngült jelentősen a zsugájuk, sőt. A szocio-romantika sokszor akképpen hat, hogy aki olvassa, visszavágyik a nemtudjahogyan és a nemtudjamiért vonzó múltba, talán saját magát keresi, azt az időt, amikor még nem ismerte fel, hogy vonzalmának tárgya nem más, mint egy kopottas, kusza udvarlabirintus, amelynek közelebbi szegleteit betéve ismeri, a harmadik lépcsőháztól kijjebb azonban egyre kevésbé. Mert nagyjából ilyennek látja a mai szem a híres Nyolcházat a Keletinél, a napsütésben is szürke házfalak és a végtelen esők birodalmát, aminek legföljebb ha a kövér borostyánok örülnek. A földszinten kicsinyke kerteket kerítettek maguknak a mindenkori alullakók, ilyen nem lehet a dölyfös felsőemeletieknek; földközelben mégiscsak jobban termel a balkonláda, ha egyáltalán. Divatpalánta tavasz tájt a télutón kapott névnapi primula, a nárcisz, tulipán, kakastaréj, de nyárra a miheztartás végett odavetett maréknyi paradicsommag is megveti gyökerét, ha minden kedvezően alakul. Persze nem könnyű az életük. A felvonulási téren (értsd: az autóparkolónak használt közös udvaron) nemcsak állnak, de pöfögnek, csikorognak, fulladnak a kocsik, fáradhatatlanul cuccolnak a lakók, nagy a kipárolgás, sietségükben átgázolhatnak a láthatatlan veteményen, a tetőről olykor lezuhannak közös cserepek, amik azután soha nem kerülnek vissza a helyükre, azon már csak a lakógyűlés segíthet; legalábbis egy kiadós szekciógyűlés. Mert a teljes összehívás lehetetlenség, hiszen nyolc házszor öt emeletszer huszon- harmincvalahány lakásszor átlagosan három bentlakó (ki mennyire bírja a népesedést és a generációs egybeolvadást) küldöttje jelentős létszám lenne, ugyanakkor lehetetlenség, hogy egyszerre annyian összegyűljenek, nemhogy valaha is egyetértsenek. Ezért remekül működik a faliújságrendszer – tulajdonképpen az elektronikus arc könyv prototípusáról van szó –, amelyen üzengetnek egymásnak a közös problémával és egyéni mondanivalóval bírók, a hirdetők, az önmagukat előtérben tudók, az önmagukat elrejteni vágyók és a ki tudja, még milyen meggondolásból ringbe szálló lakosság. Ekképpen lehetséges szóvá tenni, mennyire kellemetlen, hogy a körfolyosó rácsaira akasztott ruhaszárítóról rendszeresen a szinttel lejjebb élők nyakába csorog a mosólé, persze ha az nincs gonddal kifacsarva, de ha ki is van, és száraz is, egyesek számára fontos kérdés, vajon a látvány meleg, délies hangulatot, vagy szedett-vedett telepes tempót kölcsönöze a háznak. Továbbá a biztonság kedvéért miért nem szíveskedik a kettes, a hármas, az ötös, a hetes és a nyolcas háztömb közönsége rendesen behúzni maga mögött az emeletre vezető szárnyas ajtót, és utána miért tetszenek csodálkozni azon, hogy ezek után a besurranók könnyedén be is surrannak? Hogy kik írják e felszólításokat, észrevételeket, alig derül ki, mert a lakótengerben mindenki szinte csak a közvetlen szomszédját ismeri, legföljebb a konyhaablakból látja az átellenben lebbenő függöny mögül kipillantó szempárt, de amint nyárba fordul az idő, a fák lombja azt is jótékonyan eltakarja. Pár évvel ezelőtt az évszakok váltakozása remek lehetőségeket kínált a kiülős szakasznak, ahol szinte Római-parti hangulatot varázsoltak az ajtók elé: napernyő, kempingszék és dobozos utánpótlás a hűtőládából, s nem sajnálva a hangerőt, a konyhai rádió önzetlenül nyomta a talpalávalót, bármely napszak legyen is az. E téren nem sok különbség volt az évtizedekkel azelőtti képhez mérten, mindössze a naptej faktorszáma emelkedett az égig, mára viszont sok minden megváltozott. A nyaralóhangulat jócskán visszaesett, a lépcsőházi jónapot mormogássá vagy semmivé mérséklődött, a próba-almáslepények pedig szinte teljesen kimentek a divatból. Mindenki zárt ajtók mögött sütögeti pecsenyéjét, legföljebb, ha családjával osztja meg javait, s háziasszonyok kapják üzenetben: nem baj, anya, legalább a levét küldd el a bablevesnek, és anya hallgat, hogy egyéb nem jutott bele aznap nekik sem. Apák pedig csikorogva rakodják egyik halomból a másikba a sárga csekkeket, a történelemkönyv porosan becsapódik, ami pedig hozzá jár, az nem nyomtatásba illő cirkalom. A lehetőségek hol jönnek, hol mennek, a házban időnként feltűnik egy-egy kalandortermészet, hol reklámújságot, hol akciós sonkát vagy csodaporszívót hoz, hol biztosítási, boldogulási, könnyebbségi lehetőséget, hol meg egyszerűen nyilvánosságot ajánl a bajok megoldására. De késő, a lakók többsége nem kíváncsi senkire és semmire, tán még saját magára sem, és legföljebb, ha röviden áll szóba az idegennel, majd mindenki mondja a magáét, mert valakinek muszáj jól megmondani: – Maga meg mért csöngetett? – Nem csöngettem. – De. – Nem, ha mondom. – Ne hazudjon! – Nincs rá okom. – Maga idegen. – Nem tagadom. – Na, de micsinál itt? – Nézelődöm. – Mit néz? – Ezt a hatalmas házat. – Tán nem tetszik... – Leginkább érdekes. – Maga talán úriasabban lakik. – Csak egy fokkal. – Akkor menjen vissza oda, vagy rendőrt hívok. Valójában mit keres iiitt? – Olvasom, amit kiírt az ajtajára: hol hit, ott szeretet, hol szeretet, ott béke... – satöbbi... ● 3 BUDAPEST 2013 április
