Budapest, 2012. (35. évfolyam)
3. szám március - Buza Péter: Az utolsó villásreggeli
nya, amely grémium felkért tagjai között megint csak ott találjuk gróf Lázár Kálmánt. Akitől sokat vár a Társulat. „Szabó tanár úr”, azt követően, hogy beszámol róla: májusban sikerült felvenniük „egy kitünő ügyességű állatőrt”, arra is kitér, fontos feladattá vált magának a kertnek a célszerű kialakítását is megtervezni. Hogy pedig az sikeres lehessen: „Brehm a hamburgi, és dr. Jäger a bécsi állatkertek igazgatói csupán az utazási költségek megtéritése mellett ajánlkoztak ide jönni, és a kert berendezését tanácsaikkal elősegiteni, valamint gróf Lázár Kálmán úr is késznek nyilatkozott e részben tevékenyen közremüködni.” A pesti állatkert 1866-ban nyitja meg kapuit az érdeklődő közönség előtt. Majd’ ugyanekkor, 1867-ben Lázárt levelező tagjává választja az Akadémia. Időközben féltucatnyi szakmunkája is forog már a könyvkereskedelemben: ír a vadászatról, a madarakról, emlősökről, a természet tanulságos jelenségeiről. Két művet is közzétesz ebben a két esztendőben az állatkertről is, de sajátos szerepfelfogását, önbizalomhiányos visszahúzódását tükrözi, hogy egyiket se teljes nevével jegyzi. Tudatos döntése, hogy inkognitóban marad. A debütáló állatkert első kalauzának szerzője így aztán: „egy szakértő” . A másik, az ifjúságnak szánt, 1867-ben megjelent, s nem csak a pesti intézmény állományát színes kőnyomatos lapokon is bemutató másik albumában neve az első oldalon „G. L. K.” betűjelekkel szerepel. Ezekben az esztendőkben az év nagyobbik részét rendszeresen Pesten tölti. Ide szólítja tudományos munkája, köteteinek gondozása, intézményszervezés körüli buzgólkodása, 1868-tól pedig képviselői munkája is – időközi pót-honatya –, amit nagy lelkesedéssel, de csekély hatékonysággal lát el. Aminek egyenes következménye, hogy a következő, az 1869. évi országgyűlési választáson csúfosan megbukik. Csalódottan vonul vissza birtokára, Bencencre. Egy évre rá mint Felső-Fehérmegye árvaszéki elnöke (kevés fizetséggel járó, lényegében civil megbizatás) családostul Erzsébetvárosba költözik. Csak ír, ír, már csupán ez az egyetlen szenvedélye kíséri életét, s a pénztelenség. A bencenci birtok nem ad megélhetést, különösen, hogy anyjuk halála után testvéreivel kell megosztania. Négy évet él még, ahogy Szinnyei (Magyar írók élete és munkái) elárulja: „meghasonlott kedélylyel”. Az erdélyor szági örmények fővárosának lakóit 1873-74 telén himlőjárvány tizedeli. A folytonos betegségek gyengítette szervezet nem tud ellenállni a gyilkos kórnak. 1874. február 27-én adja fel végleg a küzdelmet. „...Én magam is meglátogattam ez időben – idézi emlékeit Xantus az akadémiai búcsúbeszédben –, nagyon megöregedett, legalább 15 évvel idősbnek nézett ki, mint valóban volt, különben visszavonultan élt családja körében ... Mint neje beszélte, sokszor egész éjeken át irt, s nem egyszer találta a grófné még reggel is az iróasztalnál. ... Mult évi február 14-én a hosszas éjjelezés által kimerülve, s nyomasztó anyagi helyzetének gondjai közt, tört lélekkel ágyba feküdt, s 13 nap mulva február 27-én, a minden körülmények közt hüséges nejének karjai közt meghalt. Halála csendes volt, gyermekeit szólitotta, egypár barátját emlitette, egy halk köhögés – s megszünt élni.” Még egy mondat, már az özvegy gyászjelentéséből: „A gyermek visszatért, annak az édesanyának örök enyhetadó ölébe, melyet oly nagyon szeretett, s melyet annyi gonddal, annyi hévvel, annyi odaadással ápolt: a természet magához hívta kedvenczét, hogy többé azoknak se engedje visz sza, kiknél tán csak ő szerette jobban!...” Negyvenhét éves, amikor negyvenkét éves özvegye és hét serdülő gyermeke elkísérik utolsó útjára. Sorsa, életműve már a 19. század végére emléknyomok nélkül tűnik el a semmibe. S bár az életmű csúcsa vélhetően a pesti állatkert ügyének hatékony előmozdítása volt, egészen mostanáig még a patinás intézmény gazdái sem tudták, ki is volt az az „egy szakértő” , aki nek a história és a közönség az első (két) illusztrált népszerűsítő kalauzt köszönheti. Világos, halál Simény Amália 1907-ben hunyt el. Végrendelete szerint holttestét Erzsébetvárosból szülőfalujába, Kelementelkére szállították, és férje exhumált porhüvelyével együtt a Simények családi kriptájába temették. Fent a dombtetőn pedig, ahonnan belátni a falut s a környező hegyeket, a Küküllő, a Hargita gazdag s változatos arcvonású, gyönyörű táját, emlékjelet állíttatott kettőjüknek. Keresztje ledőlt, de az erősen csorbult, feliratos kő még tartja magát a meredek lejtő felső traktusán. Most, 2011 telén nézett ki úgy, amilyennek az itt publikált felvétel mutatja. Kelementelke akkor, a kettős temetés évében, de sokkal előbb és azóta is színmagyar falu. Honlapja is van, megtudhatunk egyet s mást mostani, modernkori életéről. A honlap szerkesztőjétől, a fiatalembertől, Takács Richárd tól azt is: az 1740-es években fölépített Simény kúria végzete éppen ezekben a hónapokban látszik tragikus, de sajnálatosan megszokott módon beteljesedni. Egy marosváráshelyi húsipari vállalkozás tulajdonosa – a patinás magyar, ott helybéli Petry família tagja – készül átépíteni emeletes (manzárdos?) panzióvá. 5 BUDAPEST 2012 március Emléktáblák Bemnek, Petőfinek, Jókainak fotó: Józsa András
