Budapest, 2012. (35. évfolyam)

12. szám december - Marafkó László: Csudapesti aszfaltvirág-koszorú

Tehetjük-e hát másképp mi, korcs utódok (egyre korcsabbak? – mintha e nemzet mindig a korcsosulás útján haladna előre, az egyre fényesebb..., bocsánat, maradjunk csak a főváros bűvkörében). Költőnk valóban keresztül-kasul bejárta, belakta ezt az akkor még jócskán nagyobb hazát, mígnem Pestről eme fricskázó versre jutott. Tehát maradnánk csak a mentalitás, a szokások és viselkedések, vélekedések és jelzések finom jelmezbáljánál. Pantomimjá­tékánál? Hiszen annyira árulkodó ez a na­gyon is emberi színjáték. Kitörölhetetlen emlék egyik korábbi, úgy­mond nagyvárosi lakhelyemről: megyek a korzón, s nem tudom nem észrevenni az ext­ravagáns öltözetű férfiút, aki tízméterenként harsány kurjongatások közepette összeölel­kezik régi ismerősökkel, hátba veregeti őket, szóval, „alakít” rendesen az akaratlan közön­ségnek. Mint egy világszínpadokról hazatért operaénekes. Az utca végén már megtudom: a helyi „aranyifjúság” egykori kedvence, aki pár éve ke­rült el Budapestre, ahol egy kerületi művelődési ház vezetője lett. Most éppen a FŐVÁROSBÓL érkezett vendéget adja elő. Emberi gyarlóság, hiúság a neved. Ha viszont már fölényeskedés, ak­kor érzékenységet sért. Diploma utáni álláskajtatás nehéz, helyhiányos időszakában ismerősöm személyesen kereste fel egy kisváros gimnázi­umának igazgatóját. „Nézd, kérlek – vallotta be az őszülő pedagógus –, nem szeretjük a Budapesten végzetteket, mert a kollégák szerint nagyképűek. Itt majdnem mindenki Szegeden végzett. És jól meg­vagyunk.” Vajon hány negatív tapasztalat kellett az előítéletté csonto ­sodáshoz? Megyei napilapos újságíró koromban a kollégák által már „kibekkelt”, rámenősséget igénylő, nemszeretem feladatot az ügyele­tes szerkesztő, aki csak fővárosi végzettségemről hallott, azzal adta ki nekem: „Pesti strici vagy, fog ez menni neked.” Holott én magamat nagyon is visszafogott fiatalembernek tudtam. A legkönnyebb persze elvegyülni, hasonulni a metropolis nagyvona­lúnak gondolt öltözködési meg viselkedési trendjeihez. Aminek számos megmosolyogni való, néha meg bosszantó tünete létezik. Áll a fiú a villamos ajtajában. „Leszáll?” – így az idős asszony. „Még körözök egy kicsit.” Ósdi, pofont érdemlő szellemesség, de ő azt hiszi, már hasonult a befogadó nagyvárosi stílushoz. Az olyan nemzedékek tagjainak, akik olyan reklámszövegeken nőttek fel, hogy „Ez jár önnek/neked”, tehát nem megdolgozni kell érte, vagy meg­érdemelni stb., tulajdonképpen természetes, hogy forró kávéval, csöpögő pizzaszelettel szálljanak fel zsúfolt közlekedési eszközre. Hát persze, hogy a vidékről érkezett nagykamasz a leghamarabb pesti akar lenni, nehogy megmaradt tájszólása elárulja a „honnan jöttél”-t. Ám ezért a leplezésért ne kárhoztassuk könnyedén. Ma nagyhatalmú, igen mélyről indult ban­kár vallotta be televízióinterjúban, miként vetette le „leleplezőnek” vélt tájszólását, ahogy magasabb körökbe emelkedett. Érthető emberi igyeke­zet, feltéve, ha a tájszólás mértéke beszédmegértést, tárgyalási pozíciót gyengítő tényező a partnerek előtt. Azért a „mely nyelv merne versenyez­ni véled” kérdésében rejlő irónia, mármint a „mekegő” hangzás ismeret­ében néhány zárt „e” megmentése, s a szülőföld más finom nyelvi ízének megőrzése nemcsak hogy dicséretes hűség, előny is lehet hosszú távon. Látom, a vidéki kamaszlány haja is egy árnyalattal lilább, mint a bu­dapesti osztálybelieké (már ha futja rá a zsebpénzéből), s ha a másik­nak testékszer villog az ajkában, akkor ő a szemhéjába ültetteti, vagy más, érzékenyebb testrészén hordja. Első pillantásra nem akar eleve lemaradni pesti társától, s ha hó végén pedig hazamegy a faluba, jó le­aratni az ámulat pillantásait. Ezek persze kis játékok, amelyek nélkül az élet száraz fűrészporral behintett unalmas porond lenne. Kisebb településen ugyanis extrém öltözet nélkül is különccé, csoda­bogárrá, ellehetetlenülő alakká válhat az, aki különbözni akar. S valódi érték mehet veszendőbe a betagozódást elváró környezet sápasztó ha­tásától. A Nyugat legnagyobbjai közül – érdekes módon – Ady Párizson át érkezik Budapestre, miután „kinőtte” Váradot. S a fővárosban nem is igen találja fel magát, inkább csak kedvenc éjszakai darvadozó helyeken érzi magát otthon. Az ő híres jelszava, a „Párizs az én Bakonyom” annál inkább érvényes módosítva a huszadik század magyar szellemi életére: „Budapest az én Bakonyom”. Szegény jó Juhász Gyula , hogy áhítozott vissza a fővárosba! Az olthatatlan vágyat az egyetemi évek ültették bele, s a későbbi röpke átutazások, futó szállodai bejelentkezések, egy különös kapcsolat menedékszállása nem olthatta az önvigasztaló áltatást, hogy talán másképp alakul költői pályája is, ha a főváros nagy kikötőjét eléri. És hát Márai óta tudjuk, Budán lakni világnézet, s hozzátehetjük: Pesten meg életforma. A vidéken élés évtizedekre kiható hátrányáról árulkodik az is, hogy a már rég vitathatatlan tekintélyű Csorba Győző volt az első, vidéken élő író, aki a nyolcvanas években megkapta a Kossuth-díjat. Ötvenhat után az „utánnyúlástól” tartva, vagy éppen nyomasztóan kisstílű megyei korifeus árnyékából szabadulva számos értelmiségi me­nekült a fővárosba, hogy lélegzetvételhez jusson. Ismert író ismerősöm mesélte, hogy pártállami időkben „száműzője” kiadta a helyi rendőri szerveknek: ha fővárosba távozott, gyanús szerzőnk újra betenné lábát a megyébe, akkor vegyék őrizetbe. Budapest tehát „embersűrűs vadon”. Nem kell óvatoskodni, rejtőzni, ha arra van kedvünk, nem kell törődni kis pletykákkal, nagy mószero­lásokkal, amelyek néha az egzisztenciánkat érintik. Van tehát választási lehetőségünk, ha úgy érezzük, valahol egy fedelet ránk akarnak csukni. Nem beszélve arról, hogy a valaha idillinek mondott falvakat is mára bizony átjárja az ilyen-olyan fenyegetettség. Szóval, végül is a füstös levegőben is szabadabb lélegzetvételért költözünk az ezerszer kárhoz­tatott-áldott fővárosba. Néha a kevés is több. S a kerti virágok helyett legfeljebb aszfaltvirágokat szaporítunk: szóban, sztoriban, viccben. ● 25 BUDAPEST 2012 december

Next

/
Thumbnails
Contents