Budapest, 2012. (35. évfolyam)
10. szám október - Simplicissimus Budapestje
Mottó 2 Ha mélyet szippantasz a novemberi köd szmoggal terhes levegőjéből, érezheted a kóbor macskák vizeletének aszfaltba ivódott szagát, a város úttestjeit hajdan borító, télen csúszós, sárga keramitkocka szagát, az egykocsis villamosok bőrfogantyúinak szagát meg az egymásnak préselődő télikabátok hótól, esőtől, ködtől nedves kipárolgásának szagát, a városra lehulló első hó meg a fafűtés szagát, a Duna felől fújó Duna-szag szagát, a Római-part csónakházainak nedves faszagát, az iskolai menzák súlyos főzelékszagát, munkába menő férfiak arcvizének hajnalszagát, az újságok vigasztalanul ismétlődő híreinek romlott halra emlékeztető szagát, az üres üzletpultok, és a pult alól kiadott, nem létező áruk boldogságszagát, a kasszírnők magas kontyának vattapamacsos, tömött szagát, a Hunyadi keserűvíz és a törökfürdők vizének kénes szagát, továbbá, megfelelő szélirány esetében (...) meleg nyári éjszakákon a margitszigeti Nagyszálló ablakain kiáramló, titkos együttlétek pállott, ragacsos romszagát is elkaphatod. BÁN ZSÓFIA: HÁROM KÍSÉRLET BARTÓKRA Előzetes beszámoló a félkész Budapest Music Centerben Tavalyelőtt karácsonykor, talán tetszenek emlékezni, a vezércikkben egy csokor személyre szóló kívánság szerepelt. Simplicissimus megírta, milyen jó dolgokat kíván egy-egy ismerősének, akiket csak körülírt, de pontosan nem nevezett meg. Így például azt kívánta a „harsona művész végzettségű kulturális menedzsernek”, hogy végre sikerüljön aláírnia a bankjával a szerződést és elindulhasson a romos régi ház átépítése, amelyből álmai szerint egyszer majd a Budapest Music Center új székháza lesz. A címzett Gőz László annak idején meg hatottan rebegett hálát a jókívánságért, és most, augusztus közepén nagy gaudiummal telefonált, hogy kész ugyan nincs az épület, de már boldogan megmutatja. Simplicissimusnak unalomig ismételgetett vesszőparipája, hogy a régi és az új szimbiózisa lehet a sikerrecept Budapest számára. Nos ez az újjászületett épület minden pórusából ezt sugározza. A sarkát kibontották, fiatalító hatású, egyben meghökkentő üvegprotézist építettek be – itt lesz a koncerttermi bejárat (tervező Gőz Dorottya). Az összhatás egyébként továbbra is egy gondosan restaurált kétszintes neoklasszicista lakóházé. Pedig belül hat (!) szint bújik meg. Kettő a föld alatt, kettő még a magasra nyúló tető alatt, amely csak a szűk utca miatt nem látszik (ezért engedélyezték). Az egy órás vezetés során a vendég mintegy tucat funkciót számol össze. Koncertterem (a lefedett udvaron), jazzklub (a pincében), komoly kapacitású étterem, jelentős méretű, konferenciateremmé alakítható könyvtár, oktatóterem, tízszobás szálloda, professzori lakás, irodák, Eötvös Péter Kortárs Zenei Intézet, számtalan helyiség pedig első- vagy másodlagos funkcióban hangfelvételi stúdióként szolgálhat. A legmegkapóbb az a törekvés, hogy a terv nem ismer kompromisszumot. Ez nem egy többcélú intézmény – ez több intézmény egy tető alatt. Úgy tervezték, hogy egyszerre, egymástól függetlenül működhet az összes funkció. Mintha az épület megálmodója attól rettegett volna, hogy eljön egyszer egy nap, amikor mindegyikre egyszerre lesz szükség. Ezért úgy épített, hogy bármikor csúcsra lehessen járatni az intézményt! Ez összesen 1700 embert jelentene. (És ők mind kaphatnának enni és inni...) Ehhez, Gőz László szíves tájékoztatása szerint, ösz szesen 72 (azaz hetvenkettő) vécére van szükség. Éppen ennyi létesül a Budapest Music Centerben, a gyarmatáru-kereskedő egykori székházában. Ám ez csak az ámulat egyik tárgya. Tulajdonképpen azzal kellett volna kezdeni, hogy ez egy teljesen magánpénzből indított építkezés – persze hatalmas hitellel. És a fenntartást, a működést és a hitelek visszafizetését is lényegében (magyar) közpénzek nélkül képzeli el a MNC megteremtője. Az intézmény sikere fordulópont lehet a magyar kultúrában és nonprofit világban. Általában Budapesten. Mindössze száz méterre az elátkozottnak tetsző CET-től. A Vargha Mihály Emlékdíj tervezete Mindahányszor célegyenesbe fordul a Média Építészeti Díja, sok száz ember fejében megfordul, hogy mennyire hiányzik a szervezésből a remek kezdeményezés kiötlője, az 58 éves korában, 2010 elején teljesen váratlanul meghalt építészetkritikus, a BUDAPEST megbecsült rovatvezetője, a különleges és szabálytalan ember, aki életének második részében afféle tüske volt a magyar építészeti hivatalosság körme alatt. A díj mellett másik nagy műve az epiteszforum.hu portál, amely mára már valóságos napilappá nőtte ki magát – a világon talán egyetlen ilyenként. Mihály nagy múltú, híres irodalmár családban nőtt fel, talán ezért is került fiatal építészként a színház, a színháztechnika bűvkörébe, lett az ezzel foglalkozó szakági közlöny szerkesztője. Aztán egyre feljebb jutott a minőségi újságírás grádicsain. Így lett egy ideig a Magyar Építőművészet szerkesztője, az Élet és Irodalom rendszeres építészeti kolumnistája. Az elképzelt díjat évente kaphatná meg egy-egy olyan építész vagy építészeti újságíró, aki – az átlag feletti stílusérzékkel és kifinomultsággal ír, – aki terveiben a múlt, az épített örökség iránti nagy tiszteletet mutat, – aki szembeszáll az uralkodó, begyepesedett nézetekkel, – aki járatlan utat jár, – akinek az adott évben legalább egy terve vagy cikke megjelent a BUDAPEST vagy az epiteszforum.hu hasábjain. A díj tervezett összege nettó egymillió Ft. Az átadást mindig olyan helyszínen lenne stílusos megejteni, amely egy évnél nem régebben készült el. (Sajnos a díj alapításához szükséges összeg még nem áll rendelkezésre. A felajánlásokat a BUDAPEST folyóirat címén várjuk.) 32 fotó: Sebestyén László *Mottó: „Nekem mondod, pestinek, hogy füle van a tepsinek?” – XX. század végi mondás Simplicissimus Budapestje * BEVEZETÉS A KORSZERÛ SZNOB- ÉS HEDONIZMUSBA, VALAMINT AZ ALKALMAZOTT EMBERLESÉS TUDOMÁNYÁBA
