Budapest, 2012. (35. évfolyam)
9. szám szeptember - Horváth Júlia Borbála: Hegyremegy
arrébb orchideák próbálkoznak, sikerrel, odvaskeltike-mező vidámítja a teret, a szagos mügéről és a pusztai meténg tevékenykedéséről nem beszélve. Mindez lábnál, a körpanoráma viszont szemből kápráztatja a népeket, alig is érzékelik, hogyan vergődnek mások odalent, s a látvány elismerő sóhajt csal még a világot járt ítészek ajkára is. De nem lehet tartósan itt ragadni, hiszen hátra van a legnagyobb helyi látványosság, melyhez könnyű gyalogséta vezet az erdőn át. A sátras lombok és az évszázados gyökerek tetszetős fotóháttérrel szolgálnak: Picur és Jankó háromévesen a rengetegben – hogy legyen mihez viszonyítani. Az ösvényen fölfelé jövők köszöntik egymást, elvégre a közös jelen összetart, mindenkinek bot van a kezében, ha kell, használatra készen. Végül felülemelkedvén a dombtetőre mászás nehézségein, az érdeklődők befutnak a zugligeti pályaudvarra. Ahol jár a MILÉV (Mini-Légi-Vonat). A lógvasút. A bércre hágó. A hegyikopter, a felvonka, a függőjános, a hegyremegy, a csücsülve suhanó tündérszék szellőcske zuglibusz. Hogy mi van?! Hát az, hogy a hetvenes években, mielőtt átadták volna a zuglócát, vagyis tájdrótot, a lakosság körében pályázatot hirdettek az elnevezésére. A beérkezett több tízezer ötletet földolgozták, végül a főváros legújabb látványosságának a Libegő nevet adták. (Aki túlzottnak érezné a magyar nyelv iránti rajongást, íme néhány unalmas külföldi megoldás: chair lift (liftszék), zdviž (felvonó), die Schwebebahn (függővasút), cabinovia (függőkabinos drótkötélpálya), wyciąg krzesełkowy (ülőfelvonó), lanovka (kötélpálya). De hát bármit teszünk, végül minden út hazafelé vezet, s itthon régi álom vált valóra, amikor az eredeti tervet – függőpályás felvonó Óbudáról a Hármashatárhegyre – helyettesítendő, a tizenkettedik kerület lecsapott az ötletre (harminchét év gondolkodási idő állt rendelkezésre, az első kísérletet a második világháború megakadályozta), és íme. Több mint egy kilométeres útpálya, kétszázhatvankét méter szintkülönbség, tizenkét perc menetidő, és a negyven év alatt egyetlen kisebb gikszer (motorhiba) – lelkendeznek a felhasználók, és peckesen veszítik el lábuk alól a talajt, miután belecsüccsentek a jóba. Elvégre azért jöttek. A kezdeti feszültség gyorsan múlik, meg a gondolat, hogy a kötél, amin függünk, kilenc év alatt húsz métert nyúlt – jobb lett volna fordítva –, de negyven alatt ezek aggodalmaskodó botorságnak tűnnek, fölötte pedig maguktól megoldódnak. A látvány valóban lenyűgöző, hogyan is lehetett ennyi ideig elfeledkezni a repülés mámoráról? Itt kellene tölteni az időt, mi több, az egész életet, télen ugyan kicsit hamarabb sötétedik, de lombhullás után jobb a belátás a környező kertekbe. Például kiderülhet, a soktízmilliós villa mindig üres teraszára kimerészkedik-e a valaha a háziúr, a tanárék megtartották-e mind a négy kiskutyát, Ilike néni paradicsomkertjének termelését segítették-e a fentről érkező vigyázó tekintetek, a természetvédelmi területre épült márványsufni kapott-e fennmaradási engedélyt, s megannyi kérdés, mely kiadja ugyannak egyéb árnyalatát. Az ábránd itt megszakad, lehet, hogy e ponton megtört a szép sorozat: a szinte hibátlan üzemeltetés, a székek megállnak a levegőben, kicsit előrebuknak, majd visz sza, a libegés tökéletes. Az addig agyondicsért csönd hirtelen ürességgé változik, jobb lenne valami zaj, egészen picike motorhangocska, vagy a kötél surrogása, ami jelezné az életet. De semmi ilyesmi nincsen, kis szellő még bekavar a hangulatba, mi lenne, ha fújna, esne, már hogy le a földre, és akkor melyik szikla volna a legalkalmasabb puffanáshoz, mit szólnának a rokonok, kollégák, ellenségek, ha megtudnák, és vis major volna-e, vagy simán balszerencse, s a jó kis Úttörővasút mennyivel nyugalmasabb járat volt, de bezzeg a dunai vízibusz, ami egyenesen belesüllyed a folyóba, és a Kláriék szomszédjának az unokatestvéréék Tátralomnicon egyszer hogy jártak... A leesést viszont valóban kétszer is meg kell gondolni, mert a pálya alatti rész nem az üzemeltető tulajdona, és idegen földön szenvedni sokkal sanyarúbb, mint a hazain; eh, de micsoda kishitűség ez, döccenve nekiindul a menet, széles gyerekvigyor szemből, és elnyomott szülői sóhaj közvetlenül mellőle. Már csak azért is, mert a legjobb rész következik, Budapest alant hever, s egy madárnak semmi sem elérhetetlen, hát még a libegőzőnek, e ponton akár az önállóságot is magáénak tudva egyensúlyoz a drótkötélen, saját szárnyakon vitorlázik fölfelé, nem pedig lefelé, mint ez a gépezet. Amikor megunta, szelíden leszáll a zugligeti völgyben, beül egy tojásosnokedli-fejessalátára a hegyi vendéglőbe – ha vasárnap történik mindez, akkor sertéspörkölt és fröccs jár kiegészítésként –, de hogy mindez megtörténhessék, azért még gyorsan helyre kell állítani a Vadász Vendéglőt vagy Jánoshegyi Éttermet (elnevezéseket kéretik időben leadni), addig meg jó lesz egy rántottas zsömle a büféből. ● 21 BUDAPEST 2012 szeptember
