Budapest, 2012. (35. évfolyam)
8. szám augusztus - Aradi Péter: Versenyben
Nemzeti örömhangok A darabban eredetileg Kántorné nak szánták Belizár nejének szerepét, ám mivel őt többszöri próbálkozás után sem tudták utolérni, Megyeri Károly, az új színház rendezője, néhány nappal a megnyitás előtt felkérte az akkor húszesztendős Laborfalvi Rózát, vegye át a szerepet. Déryné naplójából kiderül, hogy a fiatal színésznő a kánikula ellenére is remekül helytállt: „A kitűzött nagy szerepet ez a fiatal teremtés kénytelen volt három nap alatt betanulni és eljátszani. S eljátszotta, éspedig mily meglepő sikerrel! De volt is hozzá királyi termete, klasszikai szépsége és azok a nagy, fekete, beszélő szemei. Kárpótolta ez bőven, a mi gyengeség ez első szerepében netán mutatkozott. És mi több, abban a borzasztó forróságban játszani, a mi akkor itt uralkodott! Még könnyű nyári ruhában is majd összefőtt az ember. S ő abban a fekete posztóból készült, térdig érő, szörnyű bő ujjakkal, három rőfös uszállyal ellátott s nyakig begombolt ruhában. Szegény gyermekleánynak még a hajáról is omlott a veríték. De Róza azért megúszta a tengert, s legyőzte nehéz feladatát.” A színlap tanúsága szerint a hetedfél órakor, azaz fél hétkor kezdődött előadás megnyitó muzsikáját Thália diadalma az előítéleteken címmel erre az alkalomra készítette Heinisch József úr, a színház „hangászi kar mestere”. „Ugyanezen alkalomra készült, s elő fog adatni Nemzeti örömhangok a pesti magyar színház megnyitásának emlékére, szerzé Rózsavölgyi.” A klasszikus verbun kos muzsika utolsó nagy reprezentánsának, a csárdás atyjának tartott Rózsavölgyi Márk volt egyúttal a zenekar koncertmestere. Ő komponálta az előjáték és a Belizár között előadott magyar tánc zenéjét is: „betanítva Szőllősy úrtól, muzsikája Rózsavölgyitől”. Érdekes, hogy a színlapon, ahol akkori szokás szerint a bármilyen rendű-rangú férfi közreműködőket vagy csak vezetéknevükön, vagy teljes nevükön tüntették fel, ám mindannyiszor odabiggyesztették a név után az úr szócskát, Rózsavölgyi neve mögül ez mindkét előfordulásakor elmaradt. Vajon miért? Lehet, hogy zsidó származása miatt? Az emancipációs törvényt csak harminc esztendővel később, a kiegyezés évében fogadják el, így elképzelhető, hogy az említett megkülönböztetés valóban Rózsavölgyi származására vezethető vissza. A koncertmester amúgy nem maradt sokáig a színház kötelékében: 1838. január 17-én Erkel átszerződött első karmesternek a Pesti Német Színházból, és február 11-én már fel is mondott neki. Nem tudjuk pontosan, miért – talán a fiatal, akkor huszonnyolc esztendős dirigens és az ötvenéves hegedűs egyszerűen nem jött ki egymással. Későbbi kapcsolatuk azt mutatja, nem haraggal váltak el. 1840. augusztus 8-án mutatták be Erkel első operáját, a Bátori Máriát. Ennek az előadásnak a plakátján szerepelt először a teátrum új neve: Nemzeti Színház. „Egykor itt állott...” A körülbelül 2300 férőhelyes Nemzeti Színház a német színházzal versengett a közönség kegyeiért. Kerényi Ferenc irodalom- és színháztörténész szerint „a megoldást az eredeti művek jelentették, amelyekkel a Német Színház már nem tudott lépést tartani: Erkel Ferenc operái (Bátori Mária, 1840; Hunyadi László, 1844) után Szigligeti Ede népszínművei (elsőként a Szökött katona 1843-ban) lépésről lépésre elhódították a páholyok és a zártszékek, majd a földszint és a karzat közönségét. A német igazgatók mindent megpróbáltak: a biedermeier kirándulások divatjának hódolva, az évad meghosszabbításával kísérleteztek (nyári színkört építettek a Horváth-kertben, illetve a Városligetben), bécsi darabgyárost szerződtettek új bohózatok írására, különös gondot fordítottak a balettvendégekre (ez volt a Nemzeti Színház gyenge pontja).” Mindez azonban nem segített rajtuk. „A német színház lassan mozgott, s a nevezetesebb új darabok előkészületei heteket vettek nála igénybe – olvashatjuk a Vasárnapi Újság 1883. december 2-i számában. Így történt egyszer a többi közt a Mari, egy anya a népből című, egykor nagy vonzerejű darabbal, melynek színre kerültét a német színház már két hét óta hirdette. Czakó Zsigmond egy éjszaka lefordította, másnap ki voltak osztva a szerepek, harmadnap próbát tartottak belőle, s a negyedik napon elő is adták a meglepett német színház és közönsége nagy ámulatára, mely sehogy se tudta elhinni, hogy ebben a gyorsaságban ne legyen boszorkányság. És ők ezt a boszorkányságot nem egyszer ismételték.” A francia Adolp he Dennery és Julien de Mallian – a színla pon tévesen Maillan – Marie-Jeanne című darabját 1845 novemberében mutatták be Párizsban. A fordítást rekordidő alatt elkészítő Czakó Zsigmond, újabb darabjaival nem tudván megismételni drámaíróként aratott első sikerét, 1847 decemberében, huszonhét évesen főbe lőtte magát. A Nemzeti Színház csak 1875-ös átépítése, bővítése után vált igazán funkcionálissá. Ekkor az addig egyemeletes színházat megtoldották még egy emelettel, sőt hozzáépítettek egy bérházat is, amely színészlakásokat és színészműhelyeket foglalt magában. Azonban 1908-ban be kellett szüntetni az előadásokat, mert az épület tűz- és életveszélyessé vált, így aztán öt év múlva el is bontották. Emlékét sokáig egyik megmaradt korinthoszi oszlopának felső harmada őrizte, amely az egykori színház helyén állt – egy korabeli filmhíradó tanúsága szerint még 1962-ben is. Később áthelyezték a Boráros térre, ahol Varga Imre Borárus szobra mö gött magasodik, tetején a nagyszentmiklósi aranykincs felnagyított bikafejes ivócsanakjával (amely egyébként a BUDAPEST 2010. februári számának címlapján is szerepelt). A teátrum eredeti helyén, amelyet az East-West Business Center irodaháza foglal el, a Rákóczi úti oldalon most csupán egy 1987-ben felállított emléktábla tájékoztatja a járókelőket, hogy egykor itt állott a Pesti Magyar Színház. ● 20 BUDAPEST 2012 augusztus A színház nézőtere egy régi újságrajzon
