Budapest, 2012. (35. évfolyam)
8. szám augusztus - Horváth Júlia Borbála: Szemlő-hegyi üreganyám
felfedezése), az Oldal-hasadék, többek között olyan formációkkal, mint a Vár, a Csillár és a Boszorkány a maga Királyfijával. Az elnevezések nagy része Kadic’ Ottokár m. kir. főgeológustól származik, aki a barlangba leereszkedvén első szempillantásra észrevette, hogy a mésztufa a karsztvíz műve, mondhatnánk, „barlangi-tavi képződmény”; egyszóval már akkor határtalan lelkesedés lett úrrá rajta, amikor 1930 szeptemberében, a székesfővárosi Szemlő-hegynek a Zöldmál felé lejtő oldalán, pontosabban egy gyógyszerész telkén járt, és a félreeső kőfejtő peremén mutatkozó kicsinyke rés nagy reményekre adott okot. Tüstént kavicsot hajítottak a nyílásba, s a gurulást hallgatva, időtartamából jelentősebb üregi mélységre következtettek. Abban a pillanatban a jelenlévők egyike sem rendelkezett a feltáráshoz szükséges felszereléssel, a mászási feladatot a korabeli barlangkutató szakosztályra bízták. A diákok talán még a kutatóknál is lelkesebben vetették magukat a mélybe, de óriási kőtömzsök állták útjukat. A gyors eltakarítás után viszont már rendben lejutottak, s nem sokkal később a barlang feltérképezése is megtörtént, sőt annak nyilvánosságra hozása sem késett sokat, Új Zöldmáli Barlang néven. A tulajdonos, Miklóssy Géza ezután lendületet kapott, saját pénzforrásait nem kímélve látogathatóvá tette az új csodát, és Budapest nevezetségei közé kívánta emelni. A járhatatlan folyosókat kitakarítatta, a termekbe és a főbb útvonalakra villanyt vezettetett, a magasabb szakaszok között létrákkal kívánt gondoskodni a turisták alapos bejárásáról. Társául – Kadic’ć Ottokár mellett – Cholnoky Jenő földrajztudós és utazó, valamint Kessler Hubert barlangkutató szegődött. Munkájukat csupán a beavatott barlangászok, barátok és eszmei támaszt nyújtó családtagok dicsérete övezte, állami vagy fővárosi elismerést, segítséget elvétve sem kaptak; a fölfedezmény továbbra is a nagyközönség elől elzárva pihent. Mint oly sok történetnek, ennek is a hosszadalmas vergődés taglalásával kellene folytatódnia: a várakozással, pénztelenséggel, tulajdonjogi vitákkal, dicshajhászással és a második világháború kitörésével, de azért sem így lesz. Szemlő-hegyet az elmúlt nyolcvan évben barlangászok, geológusok, földmunkások, kutatók, kőművesek, turisztikai szakemberek, odaadó köz- és magánszemélyek – nagyjából ebben a ritmusban – fokozatosan látogathatóvá tették a közönség részére. Téli és nyári, hideg és meleg napokon a barlangban stabil tizenkét fokot mérnek, a legújabban kiépített fogadóhelyiség vasajtóval őrzi a klímát. Kicsi és nagy rejtett izgalommal váltja jegyét, elvégre a Föld gyomrába készül alászállni, nem mindenki hajlandó az efféle közvetlenségre, amiért a kellő tisztelet kijár. A csoportokat képzett idegenvezető fogadja – ő maga is jelentősen érintett a témában, hiszen barlangászként saját felfedezéssel is rendelkezik egy montenegrói oldalfejtés képében (a férfiaknak nem volt kedve elöl menni, ezért ő magára vállalta a vezetést). A barlangjárás elején tisztázandók a játékszabályok: a falakat megérinteni tilos, mert a maszatos ujjak kitérítik útjukból a vízcseppeket, így pedig a cseppkövek kezdhetik elölről a százéves türelemjátékot; semmi olyat kivinni nem szabad, amit nem hozott be a kedves látogató, vagyis kövek gyűjtése nem ajánlott, fényképezni és pulóvert fölvenni viszont kifejezetten javasolt. Kérdés azonnal akad szép számmal, leginkább a hogy-volt és a mi-lesz témaköre preferált. A mese pedig tüstént elkezdődik, hogy annak idején a kutatók nem itt jöttek be, hanem a Nagy-Jegesmedvénél keltek át a fagyott gleccseren, hogy fogalmuk sem volt, hová érkeznek, és mekkora lehet a járat hosszúsága (kétezer-kétszáz méter), hogy nemcsak a forró termálvíz hagyta itt barlangunkat, hanem az állatok is, amit kagylók és egyéb lenyomatok bizonyítanak. Félúton mint legérdekesebb attrakció egy igazi kővé vált béka látható, és a felszínről érkezett közönség elkomorul a hírnévszerzés e sajátos módján, majd rögtön lehetőséghez is juthat: a rugalmasabb egyedek benevezhetnek a kalandtúraprogramba: hevenyészett fényviszonyok között, kiépítetlen utakon, meredélyeken és nedves szorosokon átkelve bepillanthatnak az expeditorok élményeibe – csúszómászó változat. A látogatók megpróbálják elképzelni azt is, egyelőre saját elemlámpáik imbolygó fényénél vizsgálgatják a lehetőségeket, halkan oda- odasúgnak társaiknak, végül a sétavezető erős fény nyel rávilágít egy rejtelmes pofára: a boszorkány az. És valóban, boszorkányhoz méltón a barlang alsó traktusában húzta meg magát, hatalmas szemeket és orrot növesztett magának kőből, testét már ha akarná, sem tudná elválasztani a sziklától, a varázslat/átok alaposra sikerült annak idején. Pedig nem volt ez mindig így, mellette elöregedett királyfi strázsál, gyöngyöző homlokán karsztvíz csorog, szebb időket megért koronáját csáléra állította a csodálatos antropomorf elme. Ezen a szakaszon szabadfoglalkozásként a mélybe ereszkedhetnek a vendégek, mehet, ki, merre lát, kifelé pedig már ismerős az út. A Virágoskerttől nem messze a felszínre vezető liftaknához érkezünk. Ide tervezték ugyanis az eredeti lejáratot, mivel a barlang egyedülálló levegője terápiára is alkalmas, hogy miután a rászorulók sétálgatva, székeken ücsörögve kigyógyultak, a felszínre lépve meg a földfölötti panoráma káprázatába essenek. De még van odalent egy kis dolog, minden fény kialszik, minden nesz elhallgat, ez az igazi sötétség, ezúttal a Föld méhében. ● 13 BUDAPEST 2012 augusztus
