Budapest, 2012. (35. évfolyam)
7. szám július - Simplicissimus Budapestje
Mottó 2 A szecesszió egy technikai forradalom találkozása az individuális fejlődés forradalmi ugrásával. Az építés egész történetében nem fordult elő, hogy ilyen mértékben átalakította volna új anyagok használata, hiszen a kő, tégla, fa évezredek óta változatlan alapanyagai az építésnek, szemben a XIX. század folyamán teret nyert, a századfordulótól diadalmaskodó fémszerkezetekkel, betonnal, vasbetonnal, üveggel. Ezekkel az anyagokkal másfajta erőjáték alakul az építményekben, más logikájú szerkezetek építhetők össze belőlük, mint az megszokott volt; megváltoznak a terek éppúgy, mint a részletformák és a részletformák értelme. És arra a kérdésre, hogy milyenek legyenek ezek az új formák, ha nincs semmi értelme többé, hogy a régi anyagok logikája szerinti, történelmileg kialakult formákat utánozzák, abból adódott az új emberi lehetőségből következő válasz, hogy lehetséges személyes formanyelvet teremteni. (...) A szecesszió tehát a szabadság mámorának személyes hangjaiból összecsengő muzsika, amelyhez megfelelő hangszereket kínáltak az új anyagok, és amelyet saját korának és az azt követő évtizedeknek közönsége gyakran mégis csupán hangzavarnak tekintett. (...) A kérdést úgy teszem fel, folytatva az Andersen-mese példázatát: vajon mitől érezte magáénak a legkisebb brüsszeli apród Victor Horta megelevenedett, burjánzó, indázó vasszerkezeteit? És hogy ugyanazt a választ kapnám-e arra a kérdésre, hogy mitől érezte magáénak a legkisebb budapesti apród Lechner Ödön kívül szőnyeggel borított, belül virágokkal hímzett barlangként befogadó házait? Azt gondolom, hogy nem. Hogy van valami nagyon lényeges különbség. Hogy a magyar szecesszió (és vele sokan mások, lásd fentebb) az elrugaszkodásban, amely éppoly elszánt és végletes, mint másutt, tesz egy csak azért is fordulatot visz szafelé. Elrepül és közben a földbe kapaszkodik. Nem tudja és nem akarja megalkotni a jövőt a hagyomány eltaszításával. Az új lehetőség ara ad alkalmat, hogy a múltban fedezzen fel valamit, ami számára nélkülözhetetlen. GERLE JÁNOS: LASSAN HARMINC ÉVE... Két új tábla: egy Pesten, egy Budán A köztéri táblák tartalmán és formáján Simplicissimus régóta és kedvtelve rugózik. Ezúttal ugyanazon a héten két táblán is megakadt a szeme. Mindkettő műemlék épületen található – ezért érdeklődése cseppet sem szokatlan. Az egyik csak rá van aggatva a házra, azaz könnyen cserélhető. A másik azonban be van építve a falba. Az egyik tábla a Lechner-féle Postatakarék főbejáratára került ki, párhuzamosan azzal a végtelenül örömteli ténnyel, hogy valamikor ez év elején lekerült az évtizede ott lévő, a földszintet körbevevő ócska állványzat. Időközben az épület átkerült a Nemzeti Banktól az Államkincstár tulajdonába, s valaki ennek megfelelően megrendelte az új réztáblát. És itt kezdődött a baj. nem gondolták át a feladatot alaposan. A Gondnoksági Osztály vezetője (feltehetően) így szólt: Jóskám, rendelj egy új táblát, a régi bankos faalap jó lesz – arra... Így fordulhatott elő az a szégyen, hogy ott maradt az a fatábla, amely egy erősen homoródó felületet takar el. És az réztábla még arra sem illik. Nem beszélve arról, hogy egy első osztályú műemlék épület egyedi tervezésű táblát érdemel, melynek betűtípusa harmonizál a kapu feletti nevezetes, 1901-es mozaik-felirattal. És mindennek a teteje a csavarokat fedő fehér műanyag kupak, amely a Kádár-kori fürdőszobák elmaradhatatlan kelléke volt. De azt ki kell jelentenünk, hogy a tábla szövege korrekt és hibátlan. Az van ráírva: Magyar Államkincstár. A másik tábla a Királyi Palota „A” épületének Krisztinaváros felé eső oldalán jelent meg a közelmúltban. Itt volt valaha a Munkásmozgalmi Múzeum, majd a Ludwig Múzeum székelt benne 2004-ig. Azóta a Nemzeti Galéria használja, nagyszabású vendégkiállítások fogadására. A táblát azonban aligha a Nemzeti Galéria állította – talán inkább a Várgondnokság Nonprofit Kft. Itt már a szöveggel is baj van. A tábla célja az, hogy emléket állítsanak egy vérpadnak. Ám ehhez mintha egy Rákosi-korszakbeli általános iskolai tankönyvből másolták volna ki a passzusokat. E szöveg fogalmazója érezhetően „haragszik” több mint ötszáz éve élt eleinkre. Olyan kifejezéseket használ, mint „esküszegő királyi önkény”, „kioltotta Hunyadi László ifjú életét”, „cselszövő Czillei”, [Hunyadi Lászlót] „Budára „csalta”. Ha már nem tudjuk, pontosan hol állott a vérpad, és hogy nézett ki a királlyal szembeszegülő ifjú főúr, Hunyadi László, a tábla mondjuk egy egy vázlaton megmutatná, hogy nézett ki annak idején a reneszánsz palota – mert azt jól tudjuk. 32 *Mottó: „Nekem mondod, pestinek, hogy füle van a tepsinek?” – XX. század végi mondás Simplicissimus Budapestje * BEVEZETÉS A KORSZERÛ SZNOB- ÉS HEDONIZMUSBA, VALAMINT AZ ALKALMAZOTT EMBERLESÉS TUDOMÁNYÁBA
