Budapest, 2012. (35. évfolyam)
5. szám május - Horváth Júlia Borbála: Emberöltő házak
A mindenkori kortársak kellően hosszú idő elteltével föl-fölfedezik a szépséget a régmúlt értékei között, a patinát a kopottas falakon, a szándékot a tervező tolla nyomán, s múlhatatlan nosztalgiával gondolnak vissza letűnt korszakokra. Százéves, százéves... – hirdetik lelkesen, s találnak alkalmat és közönséget, hogy a tavaszi hétvégére ünnepséget rendezzenek éltes lakóházaik tiszteletére. Legjobb tudásukkal készülnek az eseményre, a kaputól a padlásig nagytakarítás, díszítés, alaprajz beszerzése, fényképgyűjtés, nagyítás, pogácsasütés, kenyérkenés, hagymapucolás, és egy előadó kinevezése, aki majd körbevezeti a látogatókat. A hírvivők ugyanúgy lelkesednek, mint a szervezők, elvégre születésnapról van szó, nem is akármilyenről. A programok egymást érik: lépcsőházi kiállítás-megnyitó (bennlakó híresség festményeiből), rögtönzött színi előadás (hogyan töltötték hétköznapjaikat korabeli családok), detektívtörténet eljátszása (részeredmény a nyomozás sikere érdekében nem publikus), régi tárgyak kiállítása, étel-performansz, diaporáma, kvarcjáték, komikustalálkozó, jövevényszó-totó, zsúrfoglalkozás kicsiknek és nagyoknak, panoráma-értelmezés, zárásként élő zene, vagyis citera-számok gitáron. Csúcspont: a két darab bélyeges tégla (eredeti tervrajz, az építtető fotója, az alapkő, a fedőkő, a lábtörlő, vagy ami akad) ünnepélyes bemutatása, majd a mindenkori előadó az udvar közepére kiállva félszegen, de lelkesen belekezd a háztörténetbe: Az ezernyolcszázas években a pesti rakpart szegényes házait bőrkikészítő tímárok lakták, az árvíztől sánc védte a várost, a dunai szél jótékonyan oszlatta a bűzt, szó sem volt emeletes hívságokról, legföljebb az északi oldalon, ahol klasszicista palotasor kerekedett a zajos piacok fölébe. A hajósok, halászok a Vízikapun keresztül szálltak vízre, ahonnan jól látták az épülő nagy házakat. Köztük a Belgrádi kaputól nem messze épült bérpalotát. A mai Belgrád rakparti ház földszintjén a lépcsőházban emléktábla őrzi az építtető és az építészek nevét: Bálint Sándor és neje, il letve Orth Ambrus és Somló Emil . Akik sem mit sem bíztak a véletlenre, ilyenformán a házi áldásról sem feledkeztek meg: „Az Úr védje a küszöbét és áldja a benne lakókat.” A kényelmet három-négyszáz négyzetméteres lakások garantálták jómódú középpolgárok számára. Emeletenként három lakás, két-két szárnyas és egy-egy szimpla ajtóval a folyosóról, fogadó- és hálószobák, szalon, tálalókonyha, középen tágas belső korridor ékesítette hajlékukat, a bejáratnál télikert tette szívélyessé a belépést, a lakásokhoz oldalról cselédlakások illeszkedtek. A két házmester közül az egyik szedte a lakbért, amellett javított, őrzött, meg ami éppen adódott, segédje, a vici pedig naphosszat faládában hordta le az emeletről a szemetet, az utcán földobta a gyűjtőkocsira, kicsit takarított utána, mely foglalatosságokkal nagyjából a teljes nap eltelt. Az úri lépcsőházban rézrúddal rögzí-Emberöltő házak szöveg: Horváth Júlia Borbála, fotó: Sebestyén László Cserélnél-e egy házzal? Amit ígérhetek: több évszázadnyi hosszúélet, viszonylagos túlélési képesség – kivéve háború, hirtelen támadt városrendezési tervek (= vis major) −, garantált bevonulás a várostörténetbe (amennyiben ápolod és megőrzöd alaprajzodat és az egyéb, veled kapcsolatos dokumentációt), szenvtelenség a körülötted folyó eseményekkel szemben. Örök tanúja leszel mindennek, ami csak előfordul az emberek világában. Egy ára van ezeknek: őrszemként egyhelyben kell állnod időd végezetéig, pusztulásod, épülésed mások kezébe helyezni, s közben nézni, hogyan cserélődnek lakóid, jönnek, s tűnnek generációk, szokások, álmok. 15 BUDAPEST 2012 május
