Budapest, 2012. (35. évfolyam)
5. szám május - Flautner Lajos: Volt egyszer egy... Tungsram
el. Bőre már szinte feketére aszalódott, de mindenhol ott volt, mindenre figyelt. Hol egy hosszú rúd végén kalimpáló békát oktatott az úszásra, hol a „gombás medencében” (egy nagy pöttyös gomba állt benne, az alján ülőkékkel) szervezte a fiataloknak az úszóversenyeket. A kakaskodó vagy túlzottan virgonc kamaszokat pedig először a sípjával, majd személyesen győzte meg arról, hogy a strandon hogyan kell viselkedni. Ez a hallgatag férfi – mint egy igazi westernhős – határozott, bátor, türelmes és baráti viselkedésével mindannyiunk számára életre szóló és követhető példát mutatott. Itt éreztem meg először a győzelem mámorító ízét is, amikor egy hátúszóversenyen – legnagyobb meglepetésemre – elsőként értem célba, azaz bevertem a fejem a lépcső peremébe. Jutalmam az volt, hogy Csukor mester a part szélére állítva bemutatott a többieknek mint a jövő nagy reménységét, és megsimogatta a buksimat. Dicséret azóta sem hatott rám ilyen elementáris erővel. Estefelé, amikor az egész napos ficánkolástól kifáradva sétáltunk a villamoshoz, kísérgettük a virágillatú lányokat, a titkos pillantások is egyre inkább célba értek. A sárga 10-es bárka pedig szinte megszámolta utasait, hogy mindenki biztosan hazaérjen. Látszott, őszintén vágyik arra, hogy másnap újból hátára vehessen minket a Víztoronynál, hogy az új nap sugarainál is élvezhessük az édenkert csodáit. Hosszú évek teltek el azóta, az élet is másfelé sodort, de amikor csak felidéztem a fiatalságomnak ezt a korszakát, a nyár forró hangulata mindig összekapcsolódott a Tungsram-strand képeivel. Láttam az óriási fákat, a gyepet, saját magamat, ahogy a lányok szeme előtt széttárt karokkal repülök a medencébe. Láttam, ahogy szorosan fekszem a legszebb lány mellett, előttünk könyv, mintha olvasnánk, de mellkasom alatt orvul átnyújtott tenyerem édes kis melleit simogatja. Egy őszi napon elindultam körülnézni. Nincs már tízes villamos, csak a fűből kikandikáló rozsdás sínmaradványok és talpfák. A Váci út zűrzavarában csak a Tungsram vöröstéglás épületei és a cérnagyár égre integető kéménypárja. Nincsenek már ösztönző feliratok a falakon, mindenki tudja: „Termelj többet, jobban élsz”! És Tungsram strand sincs. A gyár vezetői úgy döntöttek, nem éri meg fenntartani, és egyik napról a másikra bezárták, egyszerűen átadták az enyészetnek. Rövid idő is elég volt, hogy az épületeket széthordják, a fémkorlátokat ellopják. Még a kábeleket is kitépték a földből. Düledező, ablaka-vesztett falak jelzik az egykori öltözők helyét, és a farkasétvágyú természet visszaveszi, ami az övé volt. A padokat benőtték az indák, a rózsalugas elvadult, mint Csipkerózsika vára. A legnagyobb medence, a Gombás alig ismerhető fel, belsejében fák nőttek, környezete elvadult. Eleshet bátran is egy nagyszerű harcos, visszafoglalhatja a dzsungel a királyi templomokat, mint Angkor Vat varázslatát, de itt csak a szégyenletes bukás, a múlt emlékeinek szennyes leradírozása látszik. Megszűnt a kikötő is, a rozsdás építmény a strand melletti öbölben pihen, maga sem hiszi, hogy valamikor izgalmas csaták helyszíne volt, amelyet százak figyeltek nap, mint nap izgatottan. A mi számunkra mindez örök időkre élni fog. Addig marad meg, ameddig valaki közülünk, a régi Tungi rajongói közül fel tudja még idézni a boldog idők vibráló napfényben úszó káprázatos képeit. Amikor a rádióban megszólal egy-egy régi sláger, felidézve a strand helyszíneit és történeteit, mint a Sétahajó vagy az Egy Duna-parti csónakházban, a lelkemben minden megváltozik. Mint amikor a színházban szétnyílik a függöny, varázsütésre ott vagyunk megint a strandon, lessük és simogatjuk a lányokat, ugrálunk a medencékbe és a Dunába, látjuk régi fiatal önmagunkat, és látjuk a boldogság ligeteit a Tungsram-strand zöld fái és vörös rózsalugasai között. ● 5 BUDAPEST 2012 május Bús düledék a régi kikötő A nagymedencét visszafoglalja a természet Ez volt a büfé? A híres gomba régvolt napokról álmodik
