Budapest, 2012. (35. évfolyam)
4. szám április - Zappe László: Székely nyomorúság a Török utcában
Végül is kellemes csalódás a Bányavirág a Pinceszínházban. Mert aki látta a darab marosvásárhelyi előadását a Nemzeti Gobbi Hilda termében, az aligha hihette, hogy néhány nap múlva a budapesti bemutató a Török utcában akár csak meg is közelítheti azt az élményt. Igaz, a hasonlóság olyan, mint az igazi népdal és műzenei feldolgozása között, de a feldolgozás ezúttal színvonalas és érzékeny. Mindössze a helyi szín, íz hiányzik belőle, ami ezúttal rendkívül fontos tényező. Nem azért, mert Székely Csaba darabja a mai Székelyföldön játszódik, egy kis faluban, és nem is csak azért, mert roppant erővel, sőt brutálisan ábrázolja az elmaradottságot, nyomorúságot, munkanélküliséget, iszákosságot, az öngyilkosságokat és persze a nagy nyilvánosságnak, főképp a magyar televíziósoknak szánt látszatot vagy inkább közönséges hazugságot az egyszerű, de hagyományokhoz ragaszkodó életről. Hanem mert a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat és a Yorick Stúdió közös produkciója Sebes tyén Aba rendezésében és nem utolsósorban Viola Gábor főszereplésének köszönhetően világosan érezteti, hogy mindez a szörnyűség Tamási Áron mesés-varázslatos, góbé humorral átitatott világában történik. Feketére festve, de lényegében, logikájában, észjárásában ugyanaz a humor mozgatja Székely Csaba szövegét és figuráit, Viola Gábor, Bányai Kelemen Barna és Kovács Bo tond játékát, mint Tamási hőseit, történeteit. Székely Csaba még aránylag fiatal erdélyi író: 1981-ben született Marosvásárhelyen, és a legfontosabb tudnivaló róla, hogy a londoni BBC World Service és a British Council nemzetközi rádiójáték-pályázatán Ízlik a banán, elvtársak? című művével 2009-ben elnyerte a legjobb európai drámáért járó díjat, tavaly júniusban a Bányavirágért megkapta a Kortárs Magyar Dráma Nyílt Fórumának Vilmos-díját, ígéretes pályakezdéséért pedig nemrég átvehette a Szép Ernő-jutalmat. A Bányavirág cselekménye brutális. Egy negyven körüli férfi súlyos beteg apja halálát várja, méghozzá harsány szókimondással. Nem éppen az örökség reményében, inkább csak hogy megszabaduljon a vén szörnyetegtől, akinek a számlájára írja élete minden kudarcát, sőt anyja öngyilkosságát is. Ráveszi barátját, a súlyosan alkoholista orvost, hogy ne adjon gyógyszert a „vén takonynak”. Aztán mégis beszivárog az örökösödés motívuma, kiderül, az apa mindenét, ami megmaradt egy szerencsétlen bányavállalkozásból, valamely egyházra akarja hagyni. Groteszk és ironikusan szentimentális szerelmi szövevények is színezik a kapcsolatokat. Az abszurd világban valószerűtlen érzelmek, vonzalmak támadnak. Elfojtott vágyak szikráznak fel a férfi és féltestvére között is, aki egyébként a háromgyermekes, nős orvost is csábítaná, miközben a férfit egy jámboran derűs, mindig vigyorgó, vagyonos gazdálkodó kielégületlen felesége hálózná be. Végül a mindig vidám, együgyű emberke öngyilkos lesz, hogy eltűnjön a szerelmesek útjából. Bár hiába. E sötét bohózat végén senki sem lesz egymásé, a nők elmenekülnek, a férfiak maradnak, ahogy voltak. Őrzik a hagyományt. A azt gondolnánk, semmi különösebb izgalmat nem rejt a fotó. Egy elegáns hölgy áll a képen, valamikor a negyvenes évek egyik napsütéses téli napján. Mögötte egy vaskorlát, s a krisztinavárosi panoráma. Aki sok-sok képeslapot, fotót átpörgetett már, hamar rájön, hogy a fotó a Várban készült. De hol? Egyetlen mai lépcső, kiugró sem kínált megoldást. Az is eltartott egy darabig, míg a fórumozók rájöttek: egykor díszes korlát futott végig a Bástyasétányon, nem az az egyszerű, ami ma. Ekkor világossá vált, hogy nem elég a könyvekben, képeslapok között keresgélni. Többen s többször felmentek a Várba, a fotóval a kezükben, megkeresni a pontos helyet. De csak nem lelték. Aztán tengernyi kutatás után kiderült, hogy létezett egy rámpaszerű lejáró a Lovas út fölött, a Hadtörténeti Múzeum táján: a képen látható kis kiugró ennek a része volt egykor. Eltűnt mára, ahogy a hölgy mögött látható pergolás ház nagy részét is elbontották. Hogy van-e ennek a munkának értelme? Simon Gyula szerint ez maga a múlt, minden apró részlet érdekes lehet. S valóban, számos esetben talán a mostani az utolsó pillanat, amikor beazonosíthatunk még helyeket, személyeket. A megfejtések egyelőre szinte kizárólag a hely és az időpont meghatározására szorítkoznak. Tamási Miklós szerint azonban lassan érdemes lenne továbblépni, és pontosabb, bővebb leírásokat adni. Ezekre épülhetne egy valódi kulcsszavas keresőrendszer. Így kiválogathatnánk akár a tavaszi vagy csónakázós, netán az érettségizős képeket. Igaz – teszi hozzá az alapító – ezzel elveszne a keresgélés bája. Tamási nem akar elszakadni a művétől. Mint mondja, már többen felajánlották, hogy megveszik az adatbázist, majd üzleti alapon üzemeltetik, ő elhárította az ötletet. Igaz, ennek a civil kurázsinak meg is van az előnye: az emberek bíznak benne, számosan, köztük Saly Noémi vagy épp Del Medico Imre, felajánlották családi képeiket, ezek ma már láthatók is a honlapon. Mindeközben az alapító továbbra is ragaszkodik az erős szelekcióhoz, csak kitűnő képek kerülnek fel a Fortepanra. De nemcsak a minőségre ad, hanem a szépségre is. Meglehet, olykor a történetiség csorbul ezzel, ám Tamási Miklós úgy gondolja: megéri. ● Székely nyomorúság a Török utcában Zappe László 29 BUDAPEST 2012 április
