Budapest, 2012. (35. évfolyam)
1. szám január - SZÓL A RÁDIÓ - Budapest néprajzáról
Valamikor Buda és Pest – nem is olyan régen – külön város volt. Ez a különbözőség ma is érezhető. A budai ember ma is más természetű, mint a pesti, bár amióta a jómódú pesti ember szívesen költözik a szépfekvésű Budára, valami kiegyenlítődés történt, és ma lényegében egy a két város. Ma még vissza tudunk nyúlni a múltba, ma még élnek a külön pesti, budai hagyományok, ma még van olyan ereje ennek a hagyománynak, hogy az új budai felveszi a „budaiságot”. Tudjuk, hogy Buda sokkal tovább volt vidékies, mint Pest és lassabban is szaporodott lakossága. Éles ellentét volt a múlt század kezdetén is a lakosság között. A Vár előkelő polgárlakói igen konzervatív szelleműek voltak, ők adták a városi jelleget, kissé kijjebb, a külváros már falusias volt, a Rácváros, amelynek lakó földmívesek voltak s apró parasztházakban éltek. Természetes, hogy Pest gyorsabban fejlődött, itt a túlnyomó iparos, kereskedő lakosság sokkal gyorsabb élettempót diktált. Buda úgyszólván az utolsó két generáció életében épült, ennek köszönhető, hogy kertes, egészséges lakóházakkal népesült be a modern városideál szerint. A régi világ bontási terméke most sok helyen ottmaradt, a mai házakat régi – azt is mondhatnók, hogy népi – formák előzték meg. Ellentétben Pesttel, ahol már az öregek emlékeiben is egy kialakult nagyváros élt. Persze azért őriz néphagyományokat, csakhogy itt nehezebb a hagyományra biztos kézzel rátapintani, mint Buda hegyes-völgyes zegzugaiban, ahol a nehezebben megközelíthető helyeken még ma is primitívebb életformákat találhatunk. Nem is beszélve a ma már Nagy-Budapesthez tartozó határvidékekről, ahol a sváb szőlőmívesek hagyományait, a régi molnár és halászcéhek életét ma is könnyen megfigyelhetjük. Csak le kell ülnünk a Duna partján, hogy elbeszélgessünk egy-egy bárkáját foldozó öreggel vagy a kikötött meregetőhálókat végigjáró halásszal, és valóságos falusi hagyományokat gyűjthetünk össze. Ha benézünk kis lakásába ahol a falusi kert, udvar és házelrendezés mellett sok érdekeset láthatunk, ha jó kedve van, megmutatja a régi céhkönyvet, a címert és a pecsétet, amit megőrzött, de esetleg régi, divatból kikopott hálófajtákat is láthatunk. A szőlőskertekben a bor védőszentjének Szent Vincének primitív képmása gyakran látha tó – hogy az országúton felállított virágdíszes, esőmosta szentekről ne is szóljunk, hiszen minden kiránduló ismeri őket. Tele van itt a lég régi mendemondákkal, tudják történetét a jámbor budahegyvidékiek sok dűlőút, hegy, domb, lejtő elnevezésének. Itt is akadnak „régi öregek”, akik sok mesét tudnak a múltról, akárcsak a falusi vének. Maga a hegyes-völgyes festői táj regényessége a melegágya e történeteknek. Nem mintha Pesten nem születnének mondák! Az emberi alkotókészséget a nagyvárosi zaj nem öli meg. Gondoljunk csak arra a történetre, amelyet mindenki tud a Lánchídról és a suszterinasról: amikor a híd elkészült és osztatlan tetszést aratott, egy kis száját tátó suszterlegényke így kiáltott fel: de hiszen nincs az oroszlánnak nyelve! Így dolgozik a meseszerkesztő készség, még nem paraszti formák között is. Egy technikai mestermű felállításával kapcsolatban is megszülethetik a mese, amelyben az igazságot kimondó kis suszter nagyon hasonlít A császár új ruhája című mese hasonló szerepű legénykéjére. Sok elmondanivalónk lenne még, de a teljesség lehetetlen. Ki tudná elsorolni a múlt és a jelen városának minden rétegét a felső tízezren kezdve és a paraszti életből ma kilépett munkássá vedlett embercsoportig? Egy módszeres kutatás, amely végigjárna a legsötétebb külteleki kocsmától a cselédszerzők embervásárán keresztül fel a Dunakorzó ezüstróka-galléros dámájáig mindent, bizonyára megtalálná Budapestnek, a városnak egyéni színezetét és benne a néphagyomány mindenen keresztülcsillogó mély értelmét. ● 12 BUDAPEST 2012 január Bianca Ferruciale, az olasz jósnő Pesten
