Budapest, 2012. (35. évfolyam)
4. szám április - Pásztor Erika Katalina: A politikus, mint a legjobb építész
ges, bár, hisszük, a mi életünket biztosan nem uraló világtól, és jó esetben valóban megússzuk, hogy olyan történet főszereplői legyünk, amely túlságosan is hasonló azokhoz, amelyekről ezekben a regényekben olvastunk vagy amit a filmekben láttunk. Rosszabb esetben pedig belecsúszunk egy-egy elrettentő, akár évekig húzódó szélmalomharcba a hatalommal, érthetetlen és abszurd fordulatokkal, de még akkor is hajlamosak vagyunk saját kivételes szerencsétlenségünk rovására írni a történteket. Még rosszabb esetben nap mint nap tisztán látjuk: ellehetetlenült az értelmes munka. Időnk és energiánk legnagyobb része értelmetlen akadályok leküzdéséről szól. De még innen, ebből a pozícióból sem biztos, hogy ki merjük jelenteni: a jelen, amiben élünk, minden valószínűséggel az utolsó stációk egyike az anti-utópiákban felvázolt diktatúrákhoz vezető úton. Hárítunk, mert a mediatizált világ mintakövetőiként óriási nyomás alatt élünk, és többé már nem merünk hinni saját tapasztalatainkból eredő logikai következtetéseinknek. S a hárításhoz taktikázás társul, hátha valahogy megússzuk, hátha mégsem igaz, ami a következtetéseinkből kristálytisztán kirajzolódik. A válság nem (csak) gazdasági Nos, a magyarországi építésztársadalom – hozzájuk csapva a mérnökök még nagyobb halmazát – anti-utópiákhoz való viszonyát tekintve nagyjából ez utóbbi pozícióban él és próbálkozik. Az értelmetlen túlszabályozottságból következően egy kicsit mindannyian a Brazil főhősei, bár kívülről nézve ebből szinte semmi sem látszik. Mindennapjaikat az egymásnak ellentmondó, az alkalmazási szinteken folyamatosan „meghibásodó” jogszabályok, rendeletek, felelősséget nem vállaló, hárító bürokraták falanszterében élik, akárcsak Terry Gilliam vég letekig kontrollált, futurisztikusan automatizált rendszerek között élő 13 BUDAPEST 2012 április
