Budapest, 2011. (34. évfolyam)
3. szám március - Molnár József: Buda és a szőlő szerelme
S némi Vörös Dinka. Ezekhez az 1870-es évektől az Oportó, 1890-től az Otelló társult. Ezzel a telepítési választékkal Jókai a svábhegyi sváb gazdák hagyományait követte. A valamikor Jókai-kert épületei közül ma már csak az egykori majorház áll. Alatta pince, amit a gazda 1865-ben vájatott a hegy kövébe. Használható borérlelő helyiség lehetne újra, ha a kertnek azon a mintegy 0,4 hektárján, amely ma lényegében üresen ereszkedik le a Költő utca alsó szakaszához (s amelyen épp a szőlő virult Jókai idejében), újra Kadarkát ültetnének. Az intézményben szerény jelenlétével éppen csak megtűrt Petőfi Irodalmi Múzeum is több teret nyerne így tevékenységéhez, élő emlékhelyen ápolhatná az egykori gazda örökségét. S ha a teljes program végkifejleteként kiépülne egy – persze rendhagyó – budai borút, ez a kert a magyar szellemi örökségnek, a magyar kultúrának büszkén vállalható, sikeres állomása lehetne. Budafokon, a Jósika utcában található a Budapesti Corvinus Egyetem szakiskolájának négy hektáros tangazdasága. A sok fajta között természetesen itt is megtalálható a Kadarka meg a Kékfrankos: most ezek arányának növelését tervezik, kiegészítve a Csóka telepítésével. Ennek szaporítóanyaga, bora a régi magyar történelmi fajtákkal szenvedélyesen kísérletező Szentesi József nadapi szőlőjéből való (ma a Velencei-hegységnek ez a része is az Etyek-Budai borvidékhez tartozik). Nagytétényben van egy másik, szőlőtelepítésre kiválóan alkalmas, ma lényegében kihasználatlan négyhektáros terület is. Ha az önkormányzat támogatja a borászati szakiskola elképzelését, az ehhez a programhoz igazodó telepítésbe kezdhetnének itt is, kialakítva a kereskedelmileg is értékelhető mennyiségű Budai Vörös termesztésének tényleges bázisát. Ennek a spirituális konzorciumnak aztán, a további lépéseket az érdeklődéshez igazítva, volna még mit keresni, újabb kerteket találni a fővárost körülvevő hegyek koszorújában. Például Óbudán. Ez volna – nem kevesebb és nem több – a Budapesti Városvédő Egyesület és a Kadarka Kör közös koncepciója. Ami most már a Corvinusé, a szakiskoláé, az ügyben érintett önkormányzatoké, borászatoké, az idegenforgalom hivatalaié is. Kerek történet. Elmesélve. Ha aztán jelenné és jövővé válik, s életre kelhet a legenda, Budapestnek magának is volna végre egy igazi sikertörténete. ● 6 BUDAPEST 2011 március Egy elveszett filosz számára „Buda” és „bor” szavunk olyan képzettartalmakat hív elő, melyek végső soron nagy íróink gondolataihoz illeszkednek. Nekem Buda nincs Ott lik Géza nélkül. Nem lehet a várost érteni, csodálni a hangulatok nélkül, melyek újra és újra megjelennek regényeiben, novelláiban. És nem tudok a borra gondolni Ham vas Béla sorvezető írásai nélkül. És akkor még nem beszéltünk Krúdy ról, aki nélkül sem szeretett városunkról, sem a magyar gasztronómia történeti beágyazottságáról nem szólhatunk, meg Jókairól, aki az emlékezet nem is oly távoli messzeségében mutatta és őrizte meg, hogy Budán is működik a szőlőművelés-szüret-borérlelés csodája, sem pedig arról az írónkról, akinek olvastán valahol a lelkünk mélyén egybeforr a bor és Buda hangulata. Természetesen Márai ra gondolok. Nos, ők azok, akik nélkül nyilván nem lehet újragondolni ezt az elbűvölő és csodálatos viszonyt, amit a szőlő és Buda sok évszázados szerelme jelent. Buda és a szőlő szerelmének szépséges gyermekei: kiemelkedő borai. E borok most ténylegesen csak az emlékezetünkben, a szőlő-, és borkultúra iránt elfogult historikusaink cikkeiben és könyveiben és néhány, a történelemre érzékeny borász álmaiban lelhetők fel. De amikor útra indulunk, hogy felfedezzük ezeket az emlékeket és álmokat, ezt annak reményében tesszük, hogy felidézhető-megidézhető maga a bor is, melyet egyetlen mozdulatban vagyunk képesek megragadni: a kóstolásban. Budán a város és a szőlő szerelméből született gyermeket, a bort két szempontból is fontos fellelni. Egyrészt újra fel kell fedeznünk, meg kell teremtenünk azt a régi hangulatot, melyet említett filoszaink e borok kortyolása közben megéltek és megszerettek, másrészt olyan, a bennünket meglátogató vendég számára is megélhető élményt teremteni, mely újra és újra visszatérésre csábítja: a borhoz és Budára... Az újjászülető Budai Vörösnek azt az űrt kell betöltenie, mely ma még minden budai borról álmodónak fáj. Meg kell találnunk azt a hiteles ízt, melyet örömmel kóstol pesti polgár, idegenből jött vendég, bárki, aki vendéglőink asztalainál megpihen. Azt a budait, amely jellegzetes magyar ételeink után ugyanúgy jól esik, mint egy-egy csúcsgasztronómiai ételköltemény elfogyasztása közben. És mindehhez meg kell találnunk a helyet, ahol megterem a szőlő, melynek növekedését, életét akár mindannyian vigyázó tekintettel követhetjük. Nem biztos, hogy erre Budavár hegyének nyugati oldala a legjobb hely, de érdemes talán tovább keresnünk akár Budafok lankáin, akár egyegy budai hegy még üres telkén... Ma a szakma a budai hegyek Etyek felé elnyúló lankáit Etyek-budai Borvidéknek nevezi, és az ott gazdálkodó borászok tudása biztos alapot adhat a Budai Vörösnek és az azt alkotó szőlőknek. Külföldi, elsősorban dél-európai országokban tett útjaink során gyakran látjuk, s bizony olykor irigykedve figyeljük a zsongó délutáni, esti, sőt éjszakai életet: a helyiek fel-alá sétálva vagy vendéglők asztalainál ülve beszélgetnek. Esetleg hallgatnak és nézelődnek ugyanúgy és együtt. Bizony, órákat ücsörögnek akár egyetlen pohár mellett is: nem a meny nyiség a fontos számukra, hanem a pohár köré szerveződő együttlét. Sokféle helyszíne volt és van a polgárok együttléteinek: piacon, utcákon-tereken, színházban, cirkuszban, a korcsmákban, majd a kávéházakban. A közösség találkozóhelyén túl sokszor volt fontos a találkozás apropója is: olykor csak a kereskedelem, olykor a szépirodalom, és gyakran valami finom ital: kávé, tea, sör és természetesen ősidők óta a bor. A közösségi terekben való találkozás egyre inkább háttérbe szorul, s bizony nem fonódnak már köréjük azok a legendák sem, melyek a boldogabb országokban most is, nálunk pedig a régi időkben fokozták az együttlét örömét. Amikor a szívünknek oly kedves bort, a Budai Vöröset akarjuk megidézni, annak hangulataival, legendáival: a valódi közösségteremtés igényét fogalmazzuk meg. Azaz nem csak termék: hosszú távú közösségformáló ereje nem „termékpozícionálástól”, „költséghatékonyságtól”, „piackoncentrációtól” függ. Ezek persze a siker jegyei. S természetesen elengedhetetlenek, ha hosszú távon gondolkozunk. De nem lehet pusztán az a cél, hogy sikeres terméket állítsunk elő. Kívánságunk tehát, hogy a Budai Vörös nekünk budapestieknek legyen közösségteremtő, a régit újrateremtő hagyományunk. Az idelátogatók számára pedig egy különös és egyedi íz, mely visszahív. Így hathat egymásra majd az újra erősödő, a magára találó közösségi élmény s az idegenforgalom. ● Molnár József a BTH Budapesti Turisztikai Nonprofit Kft ügyvezető igazgatója Buda és a szőlő szerelme
