Budapest, 2011. (34. évfolyam)
2. szám február - NYÍLT TÉR
BUDAPEST 2011 február Budapest, Budapest, te csodás... Korosztályom jól ismert régi slágere futott át az agyamon mindannyiszor, amikor a leszálláshoz készülődő repülőgép ablakából megpillantottam fővárosunk látképét Ferihegy légterében. A ’70-80-90-es évek örömet hordozó látványának fénye az elmúlt időszakban bizony kissé megfakult. A világ gyökeresen megváltozott, felgyorsult, elszemélytelenedett. Hol vannak már a körúti fák, hol van a Kossuth Lajos utca sétáló forgalma, hol vannak a csilingelő villamosok, és egyáltalán, hol a régi Budapest? Van válasz a költői kérdésre: itt van! Ebben dolgozunk, szeretünk és veszekszünk, tolakszunk és pihenünk – egyszóval itt élünk. Az a történeti örökség, az a topográfiai adottság, amely a város sajátja, bátran állítom, büszkeséggel tölthet el mindannyiunkat. Az előbb említett jó hangulatot azonban erősen szürkítve színezi, hogy ezek az adottságok, a városszerkezet, az épületek, elmúlt idők eredményeit idézik – de vajon hol van jelen korunk kézjegye? Félreértés ne essék, itt nem a mindenáron való különc, különbözni vágyásra gondolok, nem a kivagyi magamutogatásra, hanem arra, hogy a városban lakók közérzetének javítása érdekében meg az idelátogató turisták elbűvöléséért tennünk kellene valamit, ami miatt városunk ismét több lehet. Több lehet környezeténél, saját magánál, európai társainál. Jókor mondom mindezt, gondolhatják, hiszen gazdasági válság közepén csücsül a fél világ. De tán éppen ez a lelassult időszak, ez a fejlesztési vákuum lehet a záloga annak, hogy jól átgondolt, társadalmasított szintű gondolatok csíráit elültetve, néhány éven belül új, friss, virágzó szövet hassa át a meglévőt, jó ízű újabb „humán zónát” hozva létre. Az építész szakmája, ha azt jól műveli, a leginkább társadalmasított művészeti ágak közé tartozik. Ezért is elképzelhetetlen, hogy napjainkban „eszi, nem eszi, nem kap mást” alapon születő, erőszakos, a környezetünk torkán erővel lenyomott gondolatok valósuljanak meg, ahelyett, hogy a progresszív, előre mutató, a város érdekeit teljes körűen szem előtt tartó elképzeléseket megmagyarázva, a budapestieket és a turistákat egyaránt jól szolgáló gondolatsorok kapjanak létjogosultságot. E sorok írója jól emlékszik még a néhány évtizeden át működött Budapest folyóiratra, amely joviálisan bennfentes és kritikusan jó indulatú szemléletével sokunknak okozott örömet, keltette fel gondolatainkat és éreztette az együvé tartozásunkat. Ez a folyóirat, mint a főnix, lám poraiból életre kelt, és remélhetőleg szárnyalni fog. Mit tehet a főváros építészeit tömörítő, köztestületi feladatokat ellátó hivatal, a Budapesti Építész Kamara, melynek tagjai és vezetősége egyébként azokból áll, akiknek szakmai, de társadalmi érdeke is – mert, hogy itt laknak −, hogy a város ismét erőre kapjon, és mindannyiunkat boldogsággal töltse el az, hogy itt lakhatunk? A Budapesti Építész Kamara boldogan nyújtja jobb kezét a folyóiratnak, s ez a kézszorítás a barátság, az együvé tartozás és a hit jelét hordozza. E sorok szerzője azzal a gondolattal zárja ezt a rövid eszmefuttatást, hogy örömest társul a folyóirat szerkesztőségének szellemi műhelyéhez. Pártoljuk, segítjük a termékeny együttműködést. Budapest, 2011. január 27. Bálint Imre DLA, Ybl-díjas építész a BÉK elnöke 38
