Budapest, 2011. (34. évfolyam)

1. szám január - KÉZBEN A TŰZ - Csontó Sándor: Pest-budai koromlovagok

Szent Flórián. Névünnepén (május 4.) a két szakma közös majálisokat rendezett, ezek is emlékezetes események voltak. A kitar­tó népszerűségre mi sem jellemzőbb, mint hogy az egyik kedvelt és sok évtizede pi­acképes magyar édesipari terméket, a feke­te „köhögős cukorkát” is így reklámozták: „Negro, a torok kéményseprője!” Seperj ki! Magyarországon iparszerű foglalkozás­ként csak a 16. századtól számíthatjuk a kéményseprés kezdeteit. (Az első – alkalmi – füstfaragók egyébként főleg kőművesek, ácsok és fazekasok voltak.) A zömmel olasz vándorlegények iránt mutatkozó általános figyelem – akárcsak a szerencse-iparban – szorosan összefüggött az urbanizációval. A szolgáltatás izmos jelenléte joggal tekint­hető a városiasodás egyik indikátorának. Szulovszky János kutatásai szerint a leg ­első magyarországi kéményseprő-iparos, Keraus Kristóf 1590-ben Sopronban tette le a polgáresküt. (Beszédes név: kehr aus, azaz seperj ki!) Pest város tanácsa 1697-ben rendeli el a szalma- és nádfödelek lebontá­sát, azzal a fenyegetéssel megtoldva, hogy aki egy hét alatt rendes kéményt nem épít, annak házát elkobozzák. Mária Terézia 1748 februárjában Postolli Péter János győri, majd júliusban Bollan Gotthard budai mesternek és társainak adományos szabadalomlevelet céh alapítására. Százötven év alatt eljutott az ipar ahhoz a küszöbhöz – s át is lépte –, amelyet más foglalkozások mesterei sok századdal korábban, mondhatni: termé­szetesen, elértek, átléptek. A budapesti kéményseprő ipartestület első őse ez a budai céh, mely 1748. novem­ber 17-én tartotta első ülését. Aztán száz év­vel később, 1851. február 6-án megjelent az (ideiglenes) ipari rendtartás is, amely elő­írta a szakma gyakorlásának engedélyhez kötését, ugyanakkor lehetővé tette szemé­lyi jogú iparterületek keletkezését, így vége szakadt a reáljog kizárólagos uralmának. A kéményseprők mindkét céhe 1872-ig állott fenn, akkor alakultak át Felső-magyarorszá­gi, illetve Budapest és környéke Kémény­seprő Ipartársulattá. 1867 után a második felelős független magyar minisztérium kormányrendele­tet volt kénytelen kiadni, melyben előír­ta, hogy az ország egész területén minden kéményt havonta egyszer tisztíttatni kell. S bár korábban is akadtak „tősgyökeres” magyar füstfaragók is, ekkortól ugrássze­rűen megnőtt az arányszámuk. 1949-ben az itt is bekövetkező államosí­tás évében, a tapasztalt szakmai közösség jelentős hányadát kényszernyugdíjazták, a mesterség presztízse évtizedekre lehanyat­lott. Hogy visszanyerjék, arra majd csak az 1970-es évek elejétől kezdve, a Kéményseprő Fejlesztési Társulás létrehozásával kezdtek megfelelő lépéseket keresni. A szakmai fel­ügyelet az Építésügyi Minisztérium hatás­köre alá tartozott, majd 1990-től átkerült a Belügyminisztériumba. A Társulás – illet­ve többszöri átalakulása során a jogutódai – sokat tettek a korszerű technikák megho­nosításáért, ám Nyugat- Európához képest a magyarországi kéményseprőipar még ma is tizenöt-húsz évnyi lemaradásban van. Johann Ulrich Megerle (1644–1709) ágos ­tonrendi szerzetes, hajdani híres egyházi szónok szentbeszédeit és erkölcsi tanmeséit a kéményseprők is megihlették. Olvassunk csak bele a régi fóliánsba: „A világ, melynek szokása csakis a külsődlegest becsülleni, a spa­cecamint vagy kémény-seprőt kicsibe veszi. Ördög másainak csúfolják őket kormos testi mivoltok miatt, sőt szépen kifestett szobába is ritkán eresztik őket, annál szívesebben át­engedik nekik a csúf cabinete-t, azaz a kály­ha likát. (...) A kémény-tisztogatók derék és jámbor emberek, tudják, hogyan kelletik de­rekasan élni, úgy hogy ne csak a kéménybe hágjanak fel, hanem a mennybe is.” E plasztikus példázat elhangzásával nagy­jából egy időben születhetett meg a cso­datévő budai Kéményseprő Madonna le­gendája. Az észak-itáliai Franzin Péter Pál (1647–1711) a törökök 1686-os kiűzése után valószínűleg az első telepesek között köl­tözött Budára. 1696-ban már polgárjoggal bíró kéményseprő mester, s a budai vár fő­terén, saját házában lakott (ma Dísz tér 9.). A csodatévő Madonna Franzin mestert és családját megkímélte az 1690-91-ben Budán pusztító pestis, a fekete halál. A jámbor polgár ekkor szülőföldjére zarándokolt, és hazahozta az észak olasz falucska, Ré 14. századi, csodatévő hírben álló Vérehulló Szűz Mária kegyképének a másolatát. Fogadalmát beteljesítve a vár Fe­hérvári kapujával szemben lévő birtokán a festménynek (filiációnak) egy favázas kápolnát építtetett. A szántót alapítvány­ként a kegyhelynek adományozta, ide is temették később, a kápolna padlója alá. A hely népszerűsége nőttön nőtt, a Mária­képhez nemcsak a helyi hívek, de távolabbi vidékekről érkezők is zarándokoltak. 1723 márciusában felrobbant a Fehérvári kapu melletti lőportorony, ami romba döntötte a közeli kápolnát is, de a kegyképnek cso­dával határos módon semmi baja nem lett. Ma a Krisztinavárosban sajnos mégsem az eredeti látható, az ugyanis később a jezsu­itákhoz kerülve elveszett, hanem barok­kos ízlésű, sokadik leszármazottja. A Réi Madonnának egyébként több másolata is létezik Magyarországon: Dunaföldváron, Makkosmárián, Pécsett, a szegedi szerb és a pesti ferences templomban. Időközben a kis épület már szűkké is vált a Mária Te ­rézia egyik leányáról elnevezett, egyre nö ­vekvő Krisztinaváros hívei számára. Ezért – az eredeti kegyhelytől néhány méterre – Hikisch Kristóf tervei szerint új kőtemplom épült, amelyet 1797. augusztus 6-án, Havas Boldogasszony ünnepén fel is szenteltek. 7 BUDAPEST 2011 január Mesterek tablója Szt. Flórián napján forrás: Kéményseprőipari Múzeum

Next

/
Thumbnails
Contents