Budapest, 2011. (34. évfolyam)
2. szám február - DRÓTPOSTA - Ich bin auch a’ Jid… Összeállította: Saly Noémi
a nő válla fölött látható tányérsapkás biztosító? ember, a bennünk létező meggyötörtség-sejtelmeknek ellentmondó szereplők, bár azok a szemek... nem demitologizálva a képet, de pontosan megértve a fotós sajtótudósítói munkáját és érezve mindazt az elmondhatatlant, amit a kép üzen, egyetértek Tiborral. Nem a pillanat megörökítése történik, hanem emlékállítás. A fotó maga a gettó-túlélés emléke. Ráday Mihály: Már abban is kételkedem, hogy a személyek azonosak azokkal, akiket megneveztek... S mint aki filmkészítéssel is foglalkozott egy kevest: egy áldokumentumfilm nem azonos a dokumentumfilmmel, még ha olyan jól sikerül is. Én nem mertem azt leírni, ami már többeteknek gyanús volt (s eddig titkon nekem is), vajon nem arról szól-e ez a beállított fotó, hogy milyen jó kondícióban élték túl a zsidó emberek a gettót, az ostromot? Egy szösz, egy makulányi hiba sincs a kabátjukon, fejfedőjükön. De a kép jó. SN: Révbíró Tamás leírta, mit mondott Haldej a filmen: „Ez a felvétel Budapesten készült. Budapesten, januárban. Éppen felszabadítottuk a város egyik negyedét, és kiderült, hogy ez volt a gettó. Ide zsúfolták be a zsidókat Budapest egész területéről. Rettenetes dolgokat láttam ott. A zsinagóga tele volt holttestekkel – Dávid-csillaggal megbélyegzett zsidók holttestével. Ott hagyták őket temetetlenül. Erről a fényképről csak annyit, hogy megpillantottam ezt a házaspárt. Egyértelmű volt, hogy férj és feleség, és mind a ketten sárga csillagot viseltek. Megrázott a látvány. A város már felszabadult, de rajtuk még mindig ott a csillag... Odaléptem hozzájuk, de mivel fekete bőrkabát volt rajtam, megrémültek. Azt hitték talán, hogy az SS-hez tartozom. Szóval, odaléptem hozzájuk, és jiddisül megszólítottam őket, hogy várjanak. Odaléptem, és előbb a férfi ruhájáról téptem le a csillagot, aztán az asszonyéról. Nagyon megijedtek, de én mondtam nekik, hogy nem, nem, minden rendben, alles gut. Minden rendben, mondtam nekik. Ich bin auch a’ Jid. Én is zsidó vagyok. Sólem áléchem! Amikor azt mondtam, hogy sólem áléchem, az asszony könnyekben tört ki, és a vállamra borult. – Úgy féltünk, annyira féltünk! – zokogta. – Olyan szörnyű volt egész idő alatt ezt a Dávid-csillagot viselni. – Ezt a felvételt ötven éven át mindenütt visszautasították. Oroszországban soha, egyetlen kiállításon sem szerepelt, pedig többször próbáltam meg kiállítani, de nem, szó sem lehetett róla. Csak a győzelem napjának 50. évfordulóján jelenhetett meg – külföldön. Idehaza mind a mai napig hallgatás övezi. Senki sem hajlandó publikálni.” Csak az nem derül ki az elmondottakból, hogy mikor történt a fényképezés... Ez a mozzanat kimaradt, és nem is fér be sehova. Gács János: A történet életszerűen hang zik, de valamiért nem tudott akkor fotózni. Ezért utólag illusztrálta, visszavarrt csillaggal, kéznél levő alanyokkal. (A Reichstagra is többször kitűzette a zászlót, amíg jó nem lett a beállítás.) Nyilván kulturáltan akartak kamera elé állni, lám a sáljukat is milyen szépen megkötötték... Mivel a kép, úgy látszik, még így is túl erős volt az illetékeseknek, honnan is gondolhatta volna, hogy hatvanhat év elmúltával néhány mániákus majd kukacoskodni fog... SN: 1942-es telefonkönyv: „Klein Zol tán, pamut felmosóruha, lenáru, viharkabát, sportcikkek gyári rakt. V. Vilmos császár út 10. 182-522.” A civil névsorban: „Klein Zoltán kötél-, zsineg-, len- és jutaáru-kereskedő.” Cím és telefon ugyanaz. ST: „kötél-, zsineg-, len- és jutaáru-keres kedő” gyönyörű; az ilyenek miatt gyűjtötte és olvasta az irodalmi csemegéknek kijáró érdeklődéssel Karinthy Ferenc (Cini) a te lefonkönyveket. SN: Akinek a nagybátyja, az a csirke fogó Böhm Tibor nagyjából pont ez volt, nagyjából srégen szemben... Török András: Én mint félprofi, egykori, három év után kiugrott történészhallgató úgy zárnám le a nyomozást, hogy meggyőződtem róla, ez a kép hamis, csak a Capa féle „Milicista halála” kép körüli polémiához lehet hasonlítani az ügyet. De annak a célja világos, emennek még ez se. BF: András, jól érzed, hogy a kép a mi licista halálával rokonítható. Ha annak világosan látod a célját, akkor ennek is. Ugyanaz. Ahogy Capáé a polgárháború borzalmát, úgy Haldejé a reménytelen kiszolgáltatottságot mutatja. Haldej képe nem hamis, mint ahogy a Capáé sem az. Federico Borell Garcia, vagy nem ő, a Cerro Muriano-i csatában vagy máshol, mindegy, de ezen a képen hősi halált hal éppen. Függetlenül attól, hogy beállított a kép vagy sem. A Klein házaspár, vagy nem ők, a gettóban vagy máshol, saját ruhájukban vagy kosztümben, mindegy, a gettólét tanúi, lelkükben, szemükben. Akár beállított a kép akár nem. A művész, hiszen művészetről beszélhetünk, kiemeli a lényeget. A történet helyett a történelmet dokumentálja. Nem családi fotók Garciáról és Kleinékről, de minden Garciák és Kleinek képei. Mára ikonok. KM: Én azért tudnék arról valamit mon dani, hogy a kép miért született, és mit akar dokumentálni, ha valóban beállított is, és dokumentumként tartalmaz csúsztatást. Az én tapasztalatom az, hogy akik megúszták, vagyis fizikailag alig szenvedtek valami kárt, azok is továbbörökíthető, örökletes kárt szenvedtek a kirekesztettségtől, az asszimilációs remények teljes csődjétől. EZ tökéletesen látszik, és ez MOST fontosabb talán, mint a pusztulás dokumentálása. BF: Szerintem nincs baj. A fotós lema radt valamiről, amiről tudta, hogy fontos – ha igaz az emlékezése, és miért ne lenne –, ezért utólag, de összehozta. Cпасибо . A kép, akármilyen módon készült is kordokumentum. Ott a képhez a szöveg is, ugyanazt mondja. Aztán, igazabb lenne, ha valóban a gettóban készült volna? (Csak a tudósítás értelemben lenne az, mint egy cunami riport.) A kép nem lett kevesebb, hogy „fényt kaptak” készítésének zavaros körülményei, ugyanolyan jó. Sőt az előkerülő részletek mind-mind gazdagítják és árnyalják. Még egy szempont, az erkölcsi dilemmáé: lencsevégre kaphatók az előtámolygó, elgyötört emberek? Persze a kabátlekapcsoló katona a másik történetben... NKJ: Ilyen messziről nézve teljesen iga zad van: esztétikai szempontból, a szimbólum felől nézve mindegy, ott és akkor csinálta-e a képet, hiszen ugyanez megtörténhetett volna, sőt talán/biztosan meg is történt január 18-án hajnalban, a Wesselényi utca 13. előtt. Csakhogy erről nincs fotó. És a baj az, hogy a sajtóban nincs második lehetőség: ha lefordítjuk ugyanezt szövegre, akkor még világosabb, hogy ha egyszer valahol valaki nem mondott valamit, pedig persze mondhatta volna is, és ez tőle nem is volna idegen – mégis, ha a szájába adjuk, akkor nem mondunk igazat. Talán nem hamisítunk, de biztos, hogy nem járunk el helyesen. Haldej ott és akkor a TASzSz fotóriportere volt, nem emléket állító művész. A kép, amelyből szimbólum lett, sajtófotónak mutatja magát, és ennek állítja be az alkotója is – épp ezért lett jelkép. Csak hát most már tudjuk, hogy ez így nem igaz. Angelus Róbert: És én, mint „laikus” kutató két tanulságot vontam le a „nyomozásból”, miszerint: lehet kutatni egy várost, mi hol van benne, és mi volt, mi lett. Lehet kutatni egy történést (gettó, csillag, stb) és a „szokásos” megközelítés helyett, talán mellett izgalmas társadalom-történelem – történet – is feltárul. És lehet elemezni a „dokumentálást”, a fotótörténet-írást, magát a TÖRTÉNELMET, ami a mi életünk, vagy közelmúltunk. Szüleink, ismerőseink, rokonaink, vagy „csak” felebarátaink élete – halála volt. És mindezt CIVIL módon. Ez a legjobb benne. Legalábbis nekem. ● 10 BUDAPEST 2011 február
