Budapest, 2011. (34. évfolyam)
12. szám december - ÖRÖKKÁVÉ - Zeke Gyula: Eszpresszók Budapesten V.
Amíg az eszpresszóknak versenyezniük kellett a kávéházakkal, a kávémérésekkel és a cukrászdákkal, kiválóan teljesítettek. Az államosításokkal előállt monopolhelyzet azonban nem tett jót nekik. Szolgáltatásaik és kínálatuk minőségének romlása lassan, de biztosan haladt – visszafelé. Fölfelé ívelő szakaszuk, vagy legalábbis egy viszonylag tisztes színvonal megrekedésének időhatára valahová a hetvenes évtized elejére esett. A hanyatlást három különböző ok együttes hatása okozta. Először is kezdett kiöregedni, visszaszorulni, s lassan nyugdíjba vonulni az a szakmában maradt (vagy inkább: hagyott) üzletvezetői és felszolgálói gárda, amelyik a képzését még a háború előtt nyerte, s amelyik ennél fogva egyfajta szakmai színvonalat és igényességet képviselt és tartott. Azután: a vendéglátásban is érzékelhető volt az a gazdaságpolitikai váltás, majd közvetlen következményekkel is járó visz szaesés, amely az új gazdasági mechanizmus 1973-as bukásához köthető, s amely utóbb az adósságspirál beindulásához vezetett. Nemigen létesültek már új helyek, s a meglévők állagromlásának, amortizációjának ellensúlyozására is egyre kevesebb pénz jutott. Végezetül említenünk kell az idő befékeződésének általános élményét, amely a hatvanas évek összecsengő nyugati és keleti politikai mozgalmainak kifulladásában s az értékektől való általános elfordulásban állt. Míg a Nyugat új utakra lépett, a keleti blokk népei fásultan vették tudomásul, hogy a sorsuk nem változik. Kezdtek berendezkedni az örökké tartó vagy legalábbis az ő életidejüket mindenképp kitöltő stagnálás, reménytelenség, esélytelenség és általános eseménytelenség viszonyai közé. A bizakodó, jövőváró, kulturálisan kíváncsi és termékeny hatvanas évek helyébe a kiúttalan, szellemtelen és értékekben már nem hívő hetvenes évek léptek, s ez a kollektív mentális hanyatlás megmutatkozott a presszók világában is. A filozófus-publicista Tamás Gáspár Mik lós az ezredfordulón Petri György től bú csúzva így vonta meg a korszak mérlegét: „A mi nemzedékünknek a presszó jutott. A presszóban sötét volt. Alacsony vasszék, piros műbőr borítással. A mindig fölboruló fogas. Tócsák a műkő padlón. Az alacsony székekre hajított télikabátok mindig belelógtak ezekbe a barnás hólépocsolyákba. Emlékeztek, hogy néztek ki a csajok akkoriban? Mindig fölcsapták a sarat, és az átnedvesedett nájlonharisnya a lábszárukra tapadt, s mivel akkoriban a lányok nem gyantázták vagy borotválták a lábukat, a pihék olyan furcsán elcsavarodtak a harisnya alatt, bizonyára izgató volt, már nem emlékszem. Azok a pufók térdek is hogy eltűntek. A lazán kötött rémpulóvereken átlátszott a melltartó (az a páncélos fajta), és akkor még nem volt szokás minden reggel hajat mosni. A rossz átmeneti kabátok, batikolt kendők, hervadt bokafixek gőzölögtek. Ha az időgép ma visz szahozna valakit az egykori presszóból (»az új mechanizmus kulcsembere voltam«), halmozottan hátrányos helyzetű hajléktalannak tetszenék. Pedig, gondolom, elbűvölőnek találtuk azokat a fiatal nőket akkoriban, és rendeltetésszerűen összetörték a szívünket. És a pasik is, Istenem! El se hinnék ma nekem az usánka-orkánkabát kombinációt, a Fecske cigarettától sárga körmöket, a trolin végállomástól-végállomásig összebújó törvénytelen párokat, amíg föl lehetett menni a kéglire. Portorikó rum, császárkörte, mecseki. Zsömle, szimpla, kaszinótojás. Ágyrajárók. Az újságban Falus Róbert, Héra Zoltán, Hajdú-Ráfis Gábor osztotta az észt, a humanizmust Csatár Imre képviselte. Garai Gábor volt a reprezentatív költő, Hermann István a reprezentatív bölcselő.” Zacc, kelletlenség, elkocsmásodás. E három szóval illethetjük e két évtized eszpresz szóinak világát, amelyben minden kicsit is igényes hely – így a Quint, a Bambi, a Gong, a Művész vagy a Déryné – már csak véletlen, a visszafordíthatatlan romlást erősítő kivételként létezhetett. A helyek számának csökkenése – az 1993-as Arany oldalakban 22 BUDAPEST 2011 december A Ráday utcai Kívánság 1986-ban fotó: Lugosi Lugo László ÖRÖKKÁVÉ Eszpresszók Budapesten V. (1971-1992) Zeke Gyula
