Budapest, 2011. (34. évfolyam)
11. szám november - ÖRÖKKÁVÉ - Zeke Gyula: Eszpresszók Budapesten IV.
Ha a számokra tekintünk, a kádári konszolidáció bő évtizede merészen felívelő sikertörténetnek tűnik az időközben Nagy Budapestté növelt főváros eszpresszóinak és cukrászdáinak életében. A telefonkönyvek tanúsága szerint 1958-ban 224, 1963-ban 291, 1966-ban pedig már 315 volt belőlük. A hatvanas évek lendülete 1971-re 380-ra emelte a számukat, azt követő csökkenésük viszont már a rendszer tartós lejtmenetének ívét rajzolta meg. Ha önálló címmel kellene ellátnunk a szocialista presszókorszak e részéráját, a folytonosság és törés fogalompárral élhetnénk. Az államosítások sok esetben jártak együtt a háború előtti belsők elpusztításával, berendezési és használati tárgyaik szétszóródásával. Ám amit meghagytak belőlük, az az ötvenes, sőt még a hatvanas évek üzleteiben is megvolt, és szolgálta vendégségét. Híven tanúskodnak erről a korszak fotói. Még szinte mindenütt a régi alpakka tálcákat látjuk, Thonet székeket és fogasokat, itt-ott még a háború előtti márványasztalokat is. Olykor feltűnik egy-egy régi pult, a belső terekben dióbarna falambéria, faragott lépcsők, díszes függönyök, asztalterítők. A kávét is majdnem mindenütt a harmincas években elterjedt durit pohárban adták, és az újonnan gyártott karos gépek mellett nem egy helyt álltak munkában még a háború előtti La Pavoni márkájúak. A korszak eszpresszós formanyelve így nemigen különbözött a negyvenes évek, de számos tekintetben még a harmincas évek formavilágától sem. A váltás kezdete a hatvanas évtized elejére tehető. Ekkor jelent meg először a nyugati, elsősorban olasz belsőépítészeti mintákat követő modernizmus. (Ennek eredményeit azóta nagyrészt szintén eltüntették az évezred utolsó évtizedének átalakításai s a presszók nagy többségének fölszámolása.) Az új törekvések szép példája a ma is nyitva álló Bambi belsője, a helyre fontossága okán a sorozat záró szövegében visszatérek még. Nemcsak a formanyelv alakult át, megváltoztak a használt anyagok is. A fát sok helyütt fölváltotta a fém és a műanyag, a márványt pedig a laminált farostlemez. E folyamatról hónapra kész képeket adtak az 1957-ben indított Vendéglátás és a Kirakat című szaklapok, az addig szinte minden számban fellelhető, új helyeket bemutató képes beszámolók jellemző módon már 1963-64-től kezdtek megritkulni. A politikai vezetés fontos szerepet szánt ezeknek a vendéglátó helyeknek. A realitásérzék és a puszta gazdasági érdek attól ugyan visszatartotta, hogy a kocsmák bezárásával, vagy akár a visszaszorításukkal kísérletezzen, megelégedett azzal, hogy a józan mértéktartásra intő italbolt, poharazó, söröző vagy borozó nevekkel illette őket. Ám velük szemben a presszókat, a cukrászdákat, és a – valahai étkezde jellegű kávéméréseket pótolni szándékozó – bisztrókat a dolgozó nép kultúrált és józan időtöltésre szolgáló helyeinek tekintette, ahol lehetett ugyan alkoholos italokat kapni, ám a középpontban mégiscsak a kávé fogyasztása állt. E sorba illeszkedett 1959-től a mai szemmel is bájos Mézes Mackó üzlethálózat, amely a rendszer valódi természetét tekintve éppoly paradoxon, mint a Volkswagen a hitlerizmusban, vagy a fizikai agressziót ártalmatlannak feltüntető amerikai rajzfilmkultúrával szemben még táborokat működtető brezsnyevi Szovjetunió elragadó produkciói. Hétvégi mozilátogatása során az oly várt nyugati játékfilmet megelőző híradóban a fél ország láthatta, amint Kádár János 1962-ben Sárai József, az Észak-Budai Vendéglátóipari Vál lalat igazgatója kalauzolásával meglátogatta az épp megnyílt Malomtó presszót. A hatvanas évtizednek ezek az intézményei egy régóta érlelődő, további fontos változást is beteljesítettek: a kávéházakban minden téren hagyományos szerepekbe szorított nők tömegesen jelentek meg itt. Felszolgálói oldalon, amennyire tudjuk, ez az áttörés már a harmincas és a negyvenes években lezajlott. Vendégként pedig épp az ötvenes és a hatvanas években vált befejezetté a változás. A háború előtt nő „jó hírű” helyre csak férfival együtt, feleségként vagy más családtagként, illetve szeretőként vagy barátnői társaságában léphetett be. Ha egyedül próbálkozott, a legtöbb helyen megalázó helyzeteknek tette ki magát. A magában kávézó nő a szocialista idők presszójában vált elfogadott, természetes jelenséggé. A személyzetében pedig nem valamiféle férfi-nő egyensúly alakult ki, hanem a presszós felszolgálás szinte eleve női szakmaként jött létre. Olvassunk bele újra a korábban már idézett, 1947 nyári Terrasz-Budapest című cikkbe, amelyben mindenütt nők szolgálnak fel! Névtelen szerzője a forint 1946-os bevezetése előtti inflációs időkről szólva írja: „Akkori ban óriási feltűnést keltett, hogy úriasszonyok vették fel a rendeléseket a konjunktúra császáraitól és a volt szépségkirálynő mártírarccal főzte a feketét. A császárokból azóta pártkorifeusok lettek, a volt szépségkirálynőnek újból jól megy és már csak mint vendég jelenik meg. Az úriasszony fogalmát nemsokára már szótárral a kezünkben fogjuk tisztázni, viszont 34 BUDAPEST 2011 november ÖRÖKKÁVÉ Orsolyák Rozália üzletvezető és személyzete az Omniában (1972) Eszpresszók Budapesten IV. (1957−1970) Zeke Gyula
