Budapest, 2011. (34. évfolyam)
11. szám november - Jolsvai András: Visszajáró LXXXXII.
Mai összejövetelünkre inkább a visszaálló rovatcím illenék. Dehát nem kell minden szíre-szóra címkézni a dolgokat. Maradjunk a bevált sémáknál. Csupán annyit jegyezzünk meg, hogy ma nem fogunk nagyon sokat mozogni. Állunk inkább egyhelyben. Úgyis korán sötétedik. Harcálláspontunk (figyelik, milyen naprakész vagyok nyelvileg is?) ezúttal a Bécsi út kezdeti szakaszán lesz. Igen, igazuk van, jártunk már itt, nem is olyan régen (ennél a sorozatnál azért években kell számolni), legutóbb akkor, amikor a Szépvölgyi úti iskolát bankká és gyorsétteremmé változtatta a korszellem. (És a beruházó.) Nagy dolgok azóta sem történtek errefelé, olyanok, melyek az újrajárást indokolnák, noha tervek vannak egy szekérderékkal, de azokból jelenleg semmi nem látszik. (Immár tizennégy éve, hogy minden munkanapon előfordulok ezen a tájon – erre visz az utam a munkahelyemre. Másfél évtizede már komoly tervek szövődtek a környék átalakítására. Úgy volt, hogy a Bécsi útból igazi sétálóutcát varázsolnak, boltokkal, kávézókkal, éttermekkel, huszonegyedik századi óbudai hangulattal, nosztalgiavillamossal – az autóforgalmat a Lajos fejedelem és Árpád (vagy fordítva) utcákba terelve, egy-egy (ellenkező) irányban. Emlékszem, még látványterveket is lehetett látni, melyeken vidáman sütött a nap, és még vidámabban korzózott a nép fel és alá. Aztán telt-múlt az idő (jellegzetes szokása ez neki), előbb csak elcsöndesedett, aztán teljesen el is állt a változás szele. Legközelebb a fonódó villamosról esett szó, aztán arról sem. Legújabban aztán megint tápot kapott a változás talaja (direkt volt), alig egy hete, hogy híre járt, jövőre megújul a Szépvölgyi út és az Amfiteátrum közötti rész, parkosítás lesz és gyalogjárás, sapkát tesznek a Kolosy téri piac fejére, a látványpékség mellé látványhentest és látványzöldségest varázsolva: na, erre mondom én azt, hogy hiszem, ha látom.) Minden, ami jelenleg történik, az az útépítés. És ezért vagyunk most itt éppen. Merthogy szurkolás van, nem is akármilyen: hanem éppen olyan, mint gyerekkoromban. És hát mi volna visszajáróbb, mint az elveszettnek hitt gyermekkor újrafelfedezése? Hogy világosabb legyek: mikor ezeket a sorokat írom, folyik éppen a Bécsi úti főcsővezetékek cseréje. (Az megvan önöknek, hogy az utasok megkérdik a vonatkalauzt, miért állnak már egy ideje a nyílt pályán. „Mozdonyt cserélünk.” „Mire?” „Rumra!” Szeretem, olyan péhovardos.) Ahogy elnézem, a munkálatok eltartanak még egy darabig, addig biztosan, míg önök ezeket a sorokat olvassák. A munka úgy folyik, hogy az erre illetékesek az út két oldalán felszedik a kövezetet, aztán hatalmas gödröket ásnak, az ott fellelhető elavult csöveket pompás újakra cserélik, majd betemetik a gödröt és visszarakják a köveket. Mindenki, aki a munkálatokat figyelte, azt gondolta, ha már százmilliókért szétszedik az utcát, csak felújítják a burkolatot is, hiszen az is régi, kopott, elhasználódott. (Az út csak a széleken kockakő borítású, középen össze-vissza töredezett beton, abban futnak a fáradt villamossínek.) De nem így történt. Hanem úgy, hogy a mélyben végzett nagyarányú felújítást felszíni visszarendeződés követett. Nem kritikailag mondom ezt, ne gondolják, biztosan megvan ennek is az oka, inkább csak mesélem. Amikor betemetődött a gödör, cserzett bőrű munkások érkeztek, gondosan letisztogatták és megfaragták a bazaltköveket – melyek addig a járdán hevertek gúlában –, aztán gyengéden lefektették őket a kavicságyba, és aztán jött az ember a szurokkal. Nagy üstben melegítette a szurkot (palackos gázt vezetve alá), gondosan kevergette, szélben letakargatta, aztán, amikor már elég forrónak ítélte, kerek vakolótálba merte, és szépen kiöntötte vele a kövek közötti réseket. Proust-i toll kellene ahhoz, mi mindent idézett fel bennem ez a látvány, ez az illat. Gyermekkorom Ujpestjét, természetesen, ahol a mellékutcákat még döngölt föld, a főútvonalakat pedig kockakő borította. És ahol éppen így folyt az útjavítás, ezekkel az eszközökkel, mozdulatokkal, tárgyakkal, technikákkal. Nem tudom miért, de imádtam ezt az őszi szurokszagot. Ahogy imádom most is. S ahogy gyerekkoromban, képes vagyok órákig bámulni megkövülten a kövezőket. ● ciója dolgozik a telepen: Szabó Ádám és Zsófia szobrászok. Alig egy éve hunyt el élete 100. évében a másik „nagy öreg”, Búza Barna (megemléke zett róla a BUDAPEST, 2010/11. számában). Ő örökölte meg 1945 után idős nagyapám, Vass Viktor műtermét, aki még tíz évig élt és dolgozott a ház leválasztott részében. Itt mintázta 1952-ben utolsó, a városligeti Művész-sétányon felállított munkáját, Bolyai János mellszobrát. Minthogy a sétányt fel számolták, ez a mű is sokáig ismeretlen helyen lappangott. Harminc-negyven éve még találkoztam a galéria néhány darabjával a Margitszigeten. A Bolyai-emlékműre végül méltó helyen, a nagy tudós nevét viselő salgótarjáni gimnázium előkertjében bukkantunk rá. A szobornak is megvan a maga sorsa. A Százados úti művésztelep, ha megtépázta is az idő, sok kiváló szobrásznak, festőnek, iparművésznek, restaurátornak otthona és munkahelye ma is. S bár Lyka Károly 1911-ben írt krónikájában arról adott hírt, hogy „...a főváros ily műterem-csoportok építését programmon tartja” –, ez puszta szándék maradt. Máig ez az egyetlen Budapesten. Talán éppen ez adja pótolhatatlan értékét. ● 18 BUDAPEST 2011 november Visszajáró LXXXXII. Jolsvai András fotó: Sebestyén László
