Budapest, 2011. (34. évfolyam)
10. szám október - A hátsó borítón: Simplicissimus Budapestje
480 Ft Mottó 2 A Nagy rusztikus kő legyen című fejezet középpontjában kimondatlanul is Jovánovics György műve áll. Joggal. De ennek a fehéren sugárzó thanatoplasztikának fénye egyúttal elhomályosítja azoknak az ötvenhatos emlékeknek egész sorát, amelyek ugyancsak a „rusztikus kő”-nek – Angyal István végrendelete miatt oly megrendítő, a különböző kultúrákban betöltött kultikus szerepe miatt oly kézenfekvő – gondolatához igyekeztek kapcsolódni. (...) Fejcsóválva vagy bánatos mosollyal kell tudomásul vennünk Boros Géza könyvének szövegéből és képeiből egyaránt, hogy a világszerte készült rengeteg emléknek bizony csak csekély hányada valódi műalkotás. KOVALOVSZKY MÁRTA Boros Géza könyvéről a BUKSZ folyóiratban, 1999 tavasz Mitől jó egy 1956-os emlékmű? Legalább négy dolog kell hozzá: megfelelő, lehetőleg sokak által látogatott hely , érthető (de nem szájbarágós és közhelyes) üzenet , kellő autenticitás , azaz igaz legyen az, amit állít, és végül, de nem utolsó sorban: jó művészeti színvonal . Az alábbi listában elárul juk Simplicissimus kedvenceit, de kegyeleti okokból nem közlünk külön listát a legkevésbé sikerült alkotásokról, holott bőségesen lenne honnét venni a példákat. Van olyan emlékmű vagy emlékmű-csoport, amelyhez a fenti négy kritérium közül csak egy (két) tényező hiányzik, de olyan, mint a mákos tészta, amelybe csak néhány szem homok került, ám tudjuk, hogy ennek mi a következménye: nem lehet megenni. Van aztán olyan messzemenően autentikus hely, a Corvin köz, ahol – mint Eörsi László kutatásaiból tudni lehet – az emléktáblákra írt dolgoknak nagyon kevés közük van a valósághoz, annál több a konfabulációhoz –, és van ott egy fájdalmasan középszerű szobor is. Ugyanakkor az egykor a Köztársaság (ma: II. János Pál) téren állott, 1992-ben a Szoborparkba költöztetett Kalló Viktor-szobortól nem lehet megtagadni a kvalitást: eleven mű, de sokunknak szándéktalanul nem a forradalom okozta sok szenvedést fejezte ki, hanem a hazugság és kegyetlenség következtében leszakadni készülő mennyboltot kétségbeesetten a helyén tartani próbáló erőt ábrázolja... A három legjobb A 301-es parcella emlékműve A régebben jeltelen sírban nyugvó mártírok parcellájában emelt emlékmű alighanem az egész 20. század legnagyobb magyar plasztikai alkotása. Elkerül minden közhelyet, futó pillantásra is megrendítő és talányos. A lelke egy pontosan 1956 milliméter magas fekete, hatszögletű oszlop (amelyet a művész a Mérésügyi Hivatallal performanszszerűen hitelesíttetett!) Az évszám sehol sincs kiírva, mégis köztudomású. I. Tóth Zoltán akadémikus szobra Vígh Tamás fekete gránit szobra az ötvene dik évfordulóra készült el, mindannyiszor érdekes és elgondolkodtató, ahányszor az ember az Akadémia felé jár. (A főbejárattól a Duna felé.) A bánsági származású, kiemelkedő tudású, mindössze 45 éves történészprofesszor és akadémikus egy delegációt vezetett a pártközpontba, akkor találta el őt a Kossuth téri vérengzés eltévedt golyója. A mellszobor a gyászt, a talapzat a véletlent szimbolizálja, alig szétbogozható módon. A központi emlékmű Simplicissimus e hasábokon régebben méltatta a pályázatot és a zsűri választását, talán nem meglepetés, hogy az az I-Ypszilon csoport (Emődi-Kiss Tamás, Papp Tamás építészek és György Katalin, Horváth Csa ba képzőművészek) elkészült emlékműve is tetszik neki... Azt külön nagyra értékeli, hogy szociológiai értelemben éppen félúton van az elvont lilaság és a szájbarágó szimbolika között. Mindenki értheti az üzenetet: együtt sok ember mindenre képes. Ugyanakkor, aki bemegy az oszlopok közé, szorongató módon átérezheti a tömeg bezáró erejét, az individuum megszűnését. Gárdos Péter fotóriporter emléktáblája I. Tóth Zoltán akadémikus korának nagy tudósa, ismert embere volt, a forradalom egy másik véletlen áldozatát, az MTI 16 éves munkatársát, „fotóriportert” csak közvetlen kollégái ismerték. Foglalkozása valójában lámpa- és táskahordozó, más szóval „slapaj”, a lelkes, nagy jövő előtt álló fajtából. Emléktáblájában az a megható, hogy jól illik az MTI épületéhez, és semmiképpen nem lihegi túl a tragikus és véletlenszerű esemény jelentőségét. Tervezte Dévényi Tamás építész. Tényleg lebontják-e a városligeti 56-os emlékművet? Erről kérdeztem Simplicissimust, aki rosszkedvűen elhessegetett és Complicatushoz utasított, aki a következőket mondta: „Nyil ván szót sem kell vesztegetni arra, hogy sokunknak tetszik, egy esetleges bontás a szakmai szempontok hatalmi megcsúfolása lenne. Nézzük inkább a gyakorlati következményeket. A bontást (amely maga is igen költséges dolog) nyilván csak akkor lehet elkezdeni, ha kimondják, mi lesz a helyén. Ahhoz viszont új ötlet kell. Igaz, vissza lehet nyúlni a pályázathoz, vagy meg lehet bízni valakit minden pályázat mellőzésével... Mindez azonban időt, energiát köt le, és nagyon sok pénzbe kerülne... Szóval azt gondolom, hogy az egész el fog halni, nem látványosan, nem, hanem egyszerűen nem kerül majd szóba... Ha meg egy kekec újságíró megkérdezi egyszer a főpolgármestert, ő majd széttárja a kezét, és jellegzetes, gondnoki hangsúlyozásával ezt fogja mondani: »Ön szerint most ez a legnagyobb problémánk?!«” Simplicissimus Budapestje * *Mottó: „Nekem mondod, pestinek, hogy füle van a tepsinek?” – XX. század végi mondás BEVEZETÉS A KORSZERÛ SZNOB- ÉS HEDONIZMUSBA, VALAMINT AZ ALKALMAZOTT EMBERLESÉS TUDOMÁNYÁBA
