Budapest, 2011. (34. évfolyam)
10. szám október - Zappe László: A Margit utcából Gül Baba türbéjéhez - Marafkó László: Klasszikus a szobatársam
letett 1882) tehát 1900-ban kezdi meg tanulmányait, míg a magyar-német szakos Balázs Béla (született 1884) 1902-ben érkezik a Collegiumba. Kodály a bölcsészettel párhuzamosan zeneakadémiai tanulmányokat is folytat. A régi Collegium lakosztályai kettős tagolásúak: a belső helyiséget a negyedévesek foglalják el, a külsőben kapnak helyet a gólyák. 1903-ban két, már említett erdélyi ifjú érkezik az intézménybe, akik később a „nagyok” baráti vonzáskörébe kerülnek: Kuncz Aladár és Laczkó Géza. Bár a „triász” sosem lakott a Gellért-hegy oldalában álló új kollégiumi épületben, ide tehát nem kötik őket közös élmények, Szabó Dezső önéletírásában, az Életeimben futólag mégis megjelenik a Ménesi úti kert: „De már vagy két éve megvett az Állam a Ménesi úton egy nagy gyümölcsöskertet, hogy valamikor oda fogja építtetni az új kollégiumot. Ahogy a tavasz lehetővé tette, a Bartoniek gyermekek délutánonként kijártak ebbe a kertbe, és magukkal vittek engem is.” A legendás igazgató, „B. G. úr”, azaz Bar toniek Géza lányai közül Juliská hoz gyengéd szálak fűzték az egyetemista Szabó Dezsőt, az idilli környezetről az antik ligeteket idéző, finom érzékiséggel átszőtt további részletek is olvashatók az Életeimben. Az egyetemen uralkodó általános légkörről árulkodnak Balázs Béla sorai a Naplóból: „Ha a régi egyetemi élet leírásait ol vassuk, ha látjuk, micsoda eleven, munkás, nagyra törő szellem uralkodott azokon az egyetemeken – Halle, Göttinga – akkor oly gyermekesnek, iskolaszerűnek tűnik fel a mi egyetemünk. (...) Az egyetemi évek közönséges iskolaévek. A tanulás memorizálás, és a tanárok is természetesen csak így fogják fel. Így lettek pl. a mi előadásaink egészen sematikusakká.” Tudjuk, hogy Szabó Dezső fényes nyelvészeti karrier előtt állt, Szilasi Mór tanít ványaként megtanult finnül és vogulul, az előbbi nyelvtanát egy nap alatt vágta be, s egyáltalán: falta a finnugor nyelveket. Még egyetemi hallgatóként írt két tanulmánya hamar a finnugor szakirodalom megkerülhetetlen részévé vált. Tehetségét látva Szinnyei József professzor meghívja a nyelvészkörbe, a Kruzsokba, de a legfiatalabbnak számító Szabó Dezső vitriolos kritikája őket sem kíméli: „Ezeknek a tudományához képest az eunuch valósággal nemzedék-gyár, népesedési mozgalom volt. Egy csomó cédula, egy csomóbb szorgalom, egy legcsomóbb ambíció az egyetemi tanszék felé.” Természetesen az általuk említett tanárok tudománytörténeti jelentőségét árnyaltabban érdemes megítélni, de itt egy új nemzedék kritikus szeme villan meg. Kodály már azzal, hogy párhuzamosan két intézmény növendéke, sajátos, az intellektus teljességét mozgósító maximalizmust képvisel. A megalapozott szisztematikus tanulás talán nála a legkövetkezetesebb, már a kezdetektől. Az egyetem jelentőségét 1952-ben a következő magyarázattal világította meg: „ha nem járok az egyetemre, ha nem foglalkozom a régi magyar irodalommal, sohasem találom meg a Psalmus szövegét, amit akkor még csak a szaktudósok szűk köre ismert”. A némileg fiatalabb Laczkó a Királyhágó című Collegium-regényben emlékező attitűddel, s a már kiteljesedett tehetségek ismeretében így örökíti meg a feledhetetlen ifjúság miliőjét, azt, hogy a diákhumor, az oldottság a nagy reménységektől egyáltalán nem volt idegen (az idézetben Dorka Kodályt, Meredich Gerevichet, Szamos Szabó Dezsőt, Bandy Balázs Bélát rejti). 25 BUDAPEST 2011 október Egy Tosca-paródia résztvevői a régi Collegiumban 1903-ban (a „csúcson” Kodály)