Budapest, 2011. (34. évfolyam)
8. szám augusztus - Sipos András: Tömör vagy fellazított várost?
gozott, immár Nagy-Budapest egészét felölelő ÁRT-javaslat, amely az egyközpontú város koncepcióját „szétpontosított városszerkezettel”, váltotta fel. A sűrűn beépített belterületet mint „főközpontot” zárt egységként kezelte. A külső városrészeket Dunától Dunáig terjedő zöldgyűrű közbeiktatásával egyértelműen elkülönítette, és laza településekbe ágyazott helyi központok köré tömörítette volna. A funkcionalista építészeti gondolkodásmódnak megfelelő sávos és pontházas beépítés uralkodóvá válásával számolt, Kis-Budapest belső övezetétől kifelé általában egyre csökkenő magassággal és intenzitással, a külterületeken kertvárosias vagy földszintes sorházas, a peremkerületekben jórészt családi házas beépítéssel, amiből csak a peremvárosi központok nagyobb (jellegzetesen kb. 3 emeletes) magassága és sűrűsége emelkedett volna ki. A terv teljes körű megvalósítása esetén Nagy-Budapest 3 millió főre tervezett lakosságának harmada élt volna családi házas területeken, harmada zöldövezeti többlakásos házakban és sorházakban, ezzel szemben csak kevesebb, mint ötöde a nagyvárosias jellegű központban. A több mint 90 települést felölelő tágabb agglomerációt városias igényeket kielégítő agrárjellegű kertvárosi övezetté kívánták fejleszteni, kifejezetten megakadályozva, hogy Budapesten dolgozó ingázók lakhelyévé váljon. Nagy-Budapest, 1950–1955 A Rákosi-rendszer ezzel a tervvel nem tudott mit kezdeni, így 1950-ben újabbnak a kidolgozását rendelték el. Az 1955-re elkészült ÁRT-javaslatra, elődjével szemben, zárt városszerkezet, monumentális, egységes városkompozícióra való törekvés a jellemző, mely a Sztálin (ma Erzsébet) tér mint központi főtér köré épül. A „munkáslakta kerületek”, azaz a gyáripart koncentráló külső kerületek és volt peremvárosok központjainak, valamint a városközpontból ide vezető sugárirányú főútvonalaknak a nagyvárosias kiépítése adta meg a városszerkezet alapját. Az építkezéseket a belterületen és a legnagyobb külső központokban 7–8 emeletes, a többi területen elsősorban háromemeletes magassággal tervezték. Tovább élt ugyanakkor az 1940-es évek terveiben is vallott felfogás, mely szerint a távlatilag tervezett népességszám (ekkor 2,4 millió fő) nem teszi sem szükségessé, sem kívánatossá a beépített lakóterület jelentős mértékű kiterjesztését; a magas laksűrűségű belső városrészeket fel kell lazítani, a külső részeken pedig a már kialakult lakóterületet kell rendezni és kiegészíteni. Ugyanakkor az agglomerációt már nem vették figyelembe, sőt, a Budapesthez csatolt községek nagyobb részét, a központtól távol eső kertes, családi házas, részben mezőgazdasági, kertgazdasági jellegű kerületeket immár távlatilag is kirekesztették volna az „egységes városkompozícióból”, azon a címen, hogy ezek „közművekkel való ellátása irreálisnak látszik”. (1956-ban döntés született 14 olyan község elcsatolásáról, melyek 1950-ben lettek Budapest részei, ezt azonban októberben, a forradalom előtti erjedés légkörében levették a napirendről.) A kompakt város Az 1960. évi ÁRT viszont a nagyvárosi település-együttes funkcióit és lakosságát a városrégióban tervszerűen, zöldterületekkel elválasztott kompakt településeken elosztó koncepció legkiérleltebb változata volt. Teljes eltávolodást jelentett tehát az ötvenes évek elejének a közigazgatási határokig terjedő, valamiféle lezárt „városkompozícióban” gondolkodó tervezési szemléletétől, és bizonyos értelemben visszatérést azokhoz az 1945–1950 közötti törekvésekhez, melyek a főváros, az agglomeráció és a régió funkcionális egységként történő kezelésére törekedtek. A tágabb városrégióban „új városok” egész hálózatának kiépítését tűzte ki célul, melyeknek két alaptípusa lett volna. Az egyik az „alvóváros”, amely lényegében zöldmezős beruházásként létesülő külső lakótelep egy nagy kapacitású bevezető közlekedési vonal mentén. Az alvóvárosok tervezett optimális lélekszáma kb. 15.000 fő; szerepük az, hogy a tervben szereplő budapesti lakásépítési területeken már el nem helyezhető, de Budapesten dolgozó tömegek számára a védőövezetnek szánt városszéli területeken kívül biztosítsanak lakóhelyet, zöldbe ágyazott környezetben, olyan módon, hogy az kizárja a várossal való összeépülésüket. A másik típust, a „bolygóvárosokat” a főváros szűkebb környékén kívül (legalább 30-40 km), létező települések fejlesztésével alakították volna ki. Az ilyen város önálló gazdasági-ipari bázissal bír, lakosságát túlnyomórészt helyben foglalkoztatja. Elsődleges rendeltetése, hogy felfogja a Budapestre irányuló vándormozgalmat. Egyértelmű törekvés mutatkozott tehát a főváros túlterheltségének csökkentése, a gazdasági és népességi koncentrációs folyamatok megállítása, megfordítása iránt. Az új települések a nagyvárost tehermentesítő elsődleges funkció mellett egyúttal egy olyan új életforma vízióját is hordozták, 10 BUDAPEST 2011 augusztus A beépítési fokozatok területi eloszlása Nagy-Budapest Általános Rendezési Tervében, 1948 forrás: FSZEK Budapest Gyűjtemény
