Budapest, 2011. (34. évfolyam)
7. szám július - Buza Péter: Utazz velünk!
Kinszki stílusát sajátos életkörülményei határozzák meg. Nappal hivatalnok, csak az irodaablakból lefelé nyílik módja találkozni a témával, amire felfigyel. Este, késő délután ér haza, a hosszú árnyékok óráiban. Ott nyújtózkodnak a képein. Aztán ott vannak még a vasárnapok, az ünnepek. Természetjáró családi sétákon a maga konstruálta géppel örökíti meg a természet kis jeleneteit, hogy még egy színnel gazdagítsa majdani, csonkán ránk hagyott életművét. A harmincas évek végére érve nem csak a szó fizikai értelmében mondhatjuk, hogy elfogyott körülötte a levegő. Nem volt szigorú követője polgár ősei hitének, de a gonoszság törvényei szerint zsidónak számított (még ha családjával együtt görögkatolikussá vált is: kegyetlen sorsában osztozó fia, Gábor fanatikus szeretettel fordult az új hit oltára felé). Többször behívták gyötrő munkaszolgálatra, aztán a téglagyárból bevagonírozva az utolsó út következett. A halálba. Lappangó negatívjai, a család megmaradt tagjainál őrzött fotók, a nagy nemzetközi magazinok szerkesztőségeiből idővel a műtárgypiacra került képei legfeljebb kéthárom évtizede keltették fel azok érdeklődését, akik a művészeteknek ezt a modern válfaját ismerik és szeretik. Magyarországon néhány hivatásos érdeklődő mondjahirdeti talán ha tíz-tizenöt éve, hogy van a magyar fotográfiatörténetnek egy mindenestül elfelejtett nagyszerű tehetsége, aki kulturális örökségünknek megkerülhetetlen tényezője: Kinszki Imre. 1901–1945... 23 BUDAPEST 2011 július Az emléktábla leleplezésének ünnepi pillanatai
