Budapest, 2011. (34. évfolyam)
6. szám június - ÖRÖKKÁVÉ - Zeke Gyula: Grandio
Amikor tavaly október vége felé baráti híradásra első alkalommal ellátogatni készültem a Nagy Diófa utca 8. alatti Grandio-ba, már a bájos névválasztás hallatán várakozás ébredt bennem. Mert ahol derű és képzelőerő árad a névből, ott vendégként sem szoktuk rosszul érezni magunkat. Általános iskolai tanulmányaim során számos ízben gondolkodtam azon, mitől, mikor, hol és hogyan fakad dalra először egy ajak úgy, ahogy előtte még egy sem, és éri el, hogy utánzások és ismétlések számolatlan rezgéseiben fölerősödve a nép ajkává duzzadjon, miáltal e nép ugyanolyan zeneszerzőnek lesz tekintendő, mint Berlioz vagy Weiner Leó . Mivel annak idején a kérdésemre egyetlen énektanárom sem volt képes értékelhető választ adni, csüggedten tudatlan maradtam, amint az az érdeklődő iskolai növendékkel rendre megtörténik, amióta báró Eötvös Jó zsefnek hála törvény kötelezi a korosodó de det az iskolába járásra. Ezért is voltam boldog, amikor ezt a Grandiót meghallottam. Mert a hely egyik alapítója, dr. Róna András ügyvéd névadóként áll a harmadik évezred eleji budapesti nyelv eme nagyszerű alkotása mögött, amely máris sebesen terjed a helyiek ajkán és az interneten is túl. Az ötleteken nem szoktunk gondolkodni, és én boldogan nem irigylem tőle azt a pillanatot, amelyben rájött, hogy az egyik legrégebbi terézvárosi utca nevét – mert az Erzsébetváros csak 1882-ben, Erzsébet királyné meggyilkolását követően szakadt el a Terézvárostól – latinos tővel is lehet indítani és magyarul befejezni, s így ráadásul az olaszból már a romantika óta jelentésváltozás nélkül megmagyarult grandiózus jelzőt is félrehallhatatlan ajándékul kapjuk. Izgalommal fordultam be hát a cudar Rákóczi útról a Nagy Diófa utcába, hogy a kipufogógázoktól érszűkületes Dohány utcán átkelve – melyen fénylő vértestek, űzött autók szöknek, – pár lépés után a nyolcas számú, földszintes ház elé érjek. Itt építette ki a véges idő elleni hadállásait a Grandio Hostel és Bár, az utca túloldalán álló ünnepélyes PÁLINKÁRIUM-mal szemben. Hogy Budapest e meglehetősen belvárosi, már a múlt századforduló óta lüktető sugárútjától szinte kőhajításnyira, háromnégy emeletes bérházak tövében miként maradhatott meg ez a földszintes épület az utcafronton, nem tudom. Azon viszont nem csodálkozom, hogy ha már megmaradt, ma romkocsmának ad otthont. Mert önmegnevezése ellenére nagyon is indokolt, hogy a Grandiót annak tekintsük, hisz alább szóba hozandó egyéni vonásai mellett sűrítetten mutatja az immár bő évtizede virágzó budapesti romkocsmakultúra klasszikus ismertetőjegyeit. A háttérképlet ismerős, a nagy telek új tulajdonosa nem a jellegtelen, bár múlttal azért bíró épület megtartásáról álmodik, ám magasba törő tervei valóra váltása előtt különféle akadályok állnak, melyek leküzdéséig a házban és annak óriás udvarán készséggel adott helyt a Grandiónak. (A kommunista évtizedekben itt székelt a VII. Kerületi Vendéglátó Ipari Vállalat, a hetvenes évek közepétől a négy kerületet összevontan igazgató Kelet-Pesti Vendéglátóipari Vállalat, hogy a spontán privatizáció hajnalán a fényes sikert befutó Bon-Bon Hemingway cégnek adjon helyet.) Romkocsma és hostel, e két funkció eddig ismereteim szerint máshol nem kapcsolódott Grandio szöveg: Zeke Gyula, fotó: Sebestyén László 36 BUDAPEST 2011 június ÖRÖKKÁVÉ
