Budapest, 2011. (34. évfolyam)
6. szám június - Buza Péter: A Normafa legendái
de ha Porzó pontos, akkor már az 1840-es évek végén is. De lehet, már tíz évvel korábban! Siklóssynál s a témát feldolgozó más írásokban is az az egyik magyarázat a névre, hogy Schodelné Klein Rozália e fa alatt vette át a közönség „díját”, egy ezüst sarlót akkori szeretőjétől, Nyáry Pál Pest megyei al ispántól, a pesti magyar színház, a későbbi Nemzeti intendánsától, mégpedig Bellini operája, a Norma címszerepében nyújtott diadalmas alakításáért. A rómaiak ellen harcoló druidák papnőjének „casta diva, che inargenti” áriáját Rozália 1837-ben énekelte először Pesten, de 1841-ben már külföldön szerzett újabb híveket énekművészetének – mivel összekülönbözött a pesti színház vezetésével. Vagyis ama bizonyos ezüst sarló átadása még ez utóbbi dátumot megelőzően, 1840 körül történhetett. Ekkoriban egyébként már igencsak jellemző volt a korábban alig tapasztalt divat: a nemzeti színészei rendszeresen kijárnak a Svábhegyre mulatni, akad köztük olyan is, aki telket is vesz, szőlészkedik-borászkodik, mint Benza Károly , a kiváló operabuf fó. Nyáry is ekkor éli legszebb éveit, igazi népszerű közszereplő, és ami nyomozásunk szempontjából fő: amikor Schodelné 1843-ban hazatér külföldi vándorútjáról, volt szerelme nem intendánsa már a Nemzetinek. Siklóssy is mérlegeli az elkeresztelésnek ezt a változatát, de arra hivatkozva veti el, hogy 1861-ig egyetlen említését se találta nyomtatásban a fa és a papnő neve összekapcsolásának. Ezért aztán azt gondolja, Benza Ida adhatott itt elő egy emlékezetes produkciót a Normából, s ez az eset gyökereztette meg Pest-Buda közönsége körében a fát túlélő megnevezést. Csakhogy 1861-ben Benza Károly leánya mindössze 14 éves volt, s amikor jóval később színpadra lépett, Norma akkor sem lett emlékezetes szerepe. Norma neve tehát – talán ennél a végkövetkeztetésnél maradhatunk –, a druida papnő szerepét játszó Schodelnére utalva terjedt el Budapesten, s ezt a nevet a faóriás 1840 körül kapta. Magának a szónak van egy, a színjátszással összefüggő közfőnévi jelentése is. Normanapoknak hívták azokat, amelyeken a római katolikus egyház érvényes rendelete szerint tilos volt játszani: hamvazószerdán, Úrnapján, Kisasszony napján, II. Lipót halála napján (!) s még vagy féltucat, részben pirosbetűs ünnepnapon. Ilyenkor a komédiások egész kompániai vándoroltak pihenni a hegyekbe Buda vidékén, és persze hogy seregestül megálltak a környezetéből mesz sze kimagasló, terebélyes lombkoronájával akár száz embernek is árnyékot kínáló bükk körül. Le is telepedtek, mókáztak, boroztak, énekeltek, mulattak alatta. Csakhogy a normanapok rendje sokkal-sokkal korábbi, mint hogy vélhetően ténylegesen is megjelent a név itt a hegyen. Ráadásul a régi színészvilág ezeket kezdetben „szabadszeres szűnnapnak” nevezte. (Hogy mikor tértek át a „normára”, arra vonatkozó adatot nem találtam.) Térjünk vissza a fához. Bükk volt tehát, „viharbükk” (Wetterbaum). De vajon hány éves volt akkor, amikor 1927. június 19-én végleg feladta őrhelyét? Ez még nehezebben megválaszolható, s soha el nem dönthető kérdés, legendás találgatásokat őriz csak az emlékezet. Annak idején, amikor még megtehették volna, egyetlen dendrológus se vizsgálta meg az évgyűrűit. Derék útikalauz-szerkesztők a 19. század közepétől kezdve leírták, hogy már az Árpádok idejében itt állott. Mások, hogy Mátyás király is megpihent már akkor is sűrű árnyékában. Törzsátmérőjét nézve – Keleti Gusztáv 1895-ben kelt festményén – romlása hajnalán nagyjából talán két-háromszáz éves lehetett. (Azt mondják a szakemberek, ez a fafaj szinte soha nem éli túl a háromszáz esztendőt). A hatalmas törzs az utolsó, 1890-re datált, megrendítő villamcsapástól akkorra már kettészakadt, és megállíthatatlanul megindult a pusztulás útján. Ettől a csapástól számítva alig egy emberöltő alatt jutott el aztán a Normafa halála napjáig. S alig egy-két hónappal ez előtt készülhetett a lapunk hátsó borítóján látható, most előkerült felvétel, május közepén, amikor a fotón felsorakozott állandó kiránduló közösség abban az esztendőben is megkezdte tavaszi túráit. A fa életútjának – halálútjának – e fázisáról fotográfia jelent meg a Magyarság 1927. évi május közepi számában. Aztán ugyanebben az újságban július közepén – a címlapon! – ott az újabb kép, de már a földből alig kilátszó csonkról. Bevégeztetett. A matuzsálem utóélete is legendák tárgya, újra és újra nekifutnak a kérdésnek: mi lett vele az után, hogy a a Fővárosi Múzeum munkatársai óvatosan leszállították maradékát a hegyről, azzal a céllal, hogy valahogy konzerválják majd, s bekerül a gyűjteménybe. (Egy másik elgondolást Siklóssy ír le Svábhegy könyvében: a konzerválás után „újból visszateszik az eredeti helyére, egy ideépítendő görög stílusú kápolnába”.) 27 BUDAPEST 2011 június 1927. augusztusában már csak már csak a csonk árulkodik a mulandó dicsőségről
