Budapest, 2011. (34. évfolyam)
6. szám június - Zappe László: Romkocsmában romszínház
Az ember, főképp, ha egyúttal polgár is, mindig menekül. Legfeljebb az a kérdés, honnan hová. A 18. századi ember és polgár a természetbe menekült, és ha történetesen polgárosodó arisztokrata volt és megengedhette magának, külön e célra díszfalvakat épített. A 21. századi városi polgár a luxusból, ahogyan Hermann István , a rég elfelejtett kitűnő Lukács -tanítvány filozófus nevez te, a luxusban való elidegenedéstől fut. Álságosan persze. A fogyasztói világ talmi ragyogásának tagadásaképpen romkocsmákban fogyaszt. A városi létből, életformából a város kellős közepére menekül. S ha történetesen színházrajongó is, akkor a romkocsmában működő romszínházat nézi. A vezérigazgatók, menedzserek, házi- és üzletasszonyok, a kereskedelmi és közmédiától elbutított fiatalok a Madáchban és az Operettben lelkesülnek a szakmányban gyártott musicalekért, vagy a Vígben röhögik halára magukat a Rómeó és Júlián, de nem kevésbé élvezik Eszenyi Enikő bra vúros sugárhányás-sorozatát Az öldöklés Istene című kommerszben. Az igazi ínyencek viszont ma már nemcsak pincékben és padlásokon, néhai üzlethelyiségekben, művelődési házakban és mozikban élvezik korunk borzalmainak alternatív kritikáját, hanem romkocsmákban is. (Bár a kommersz szórakoztatás természetesen ezekre a helyekre is betolakszik.) Tavaly még a Sirályban láthattuk A Káosz Katonái Hidat Vernek társulattól a finn Saara Turunen Nyuszilány című szelleme sen csúfondáros darabját, Aleksis Meaney rendezésében. Mára a nevük egyszerűsödött, csak Hídverőknek nevezik magukat, és a Király utcából a Fogasházba költöztek (melynek romkocsmájáról nemrég olvashattunk a BUDAPEST hasábjain). De most is a finn-magyar hidat verik. Aleksis Meaney ezúttal Jussi Moila Kések szelik a levegőt című darabját rendezte meg az Akácfa utcai intézmény különböző helyiségeiben. A finn szerző 1907-ben írt műve különös dramaturgiával teszi izgalmassá egy valójában átlagos család köznapi életének alapjában nevetséges borzalmait. Négy felvonás négy képet ad egy-egy figuráról, egy öregemberről, egy dagi kisfiúról, egy elvaduló kamaszról, egy középkorú asszonyról. S csak az utolsó jelenetben áll össze a kép, hogy amit addig láttunk, mind az ő hozzátartozói voltak, vagy legalábbis lehettek. Nem történetek, hanem állapotok jelennek meg, az egyes felvonások főszereplői nem partnerekkel, más cselekvő személyekkel, hanem a görög tragédiákból vett kórussal, azaz saját tudatukkal, hallucinációkkal, sejtésekkel, érzésekkel küzdenek meg. Az előadás lefelé halad az emelettől a pincéig, minden felvonás más-más helyiségben játszódik. Laura Dammert díszletei a lepusztult környezetbe illő ócska bútorokból állnak, a kórust alkotó szereplők gyakran kívülről, az ajtók, ablakok mögül szólnak be, mesélik, kommentálják, ellenpontozzák a kevés eseményt. Jelképes természetesen a lefelé vezető út, egyre borzalmasabb történésekről, egyre fokozódó erőszakról, a lélek mind nyilvánvalóbb pusztulásáról, sorvadásáról tudósítanak a monológok, illetve töredékes dialógusok. Az öregember magányától az asszony életcsődjéig jutunk, azaz leszállunk a pokol rideg mélyére. A kórus többször is hangsúlyozza, hogy tragédiát, tragédiákat látunk, ám ezek groteszk tragédiák, nevetségességükben hordozzák szörnyűségüket. Dermesztően mulatságosak. Hajszálon múlik, hogy a publikum röhög-e vagy éppen elképedten bámul, netán megrendül. Talán nem is a játszók, sokkal inkább a nézők pillanatnyi állapota dönti el, hogy milyen a fogadtatás. De a hatás alighanem mindig erős. Erős és fegyelmezett, koncentrált és kidolgozott az öt színész játéka. Dióssi Gá bor az első rész öregembereként és Bartsch Kata az utolsó jelenet asszonya szerepében ismeretes színészi fegyvertárukkal, átélő és jellemző készségükkel fogják szilárd keretbe az előadást, Kaszás Ágnes a dagi kisfiút formálja meg külsőleg és jellemben is mély humorral. A dramaturgként és versfordítóként is fontos munkát végző Juhász Kristóf színészként a helyén van, a finn Lotta Kaihua pedig érdekes akcentusával is segíti a produkció különös hatását. ● maradók is ápolták, és a második világháború után életben tartották vagy felújították a régi szokásokat. Felelevenítették például az úgynevezett „krumplibúcsú” hagyományát, amelynek története az 1838-as nagy pest-budai árvíz idejére nyúlik vissza. Az alacsonyan fekvő pesti területek lakossága akkor a budai dombokra menekült, és az ott élő sváb gazdáknál húzta meg magát. Sült krumplit és libazsírt ehettek itt a befogadó gazda szívességéből. A következő évben ismét találkoztak, és attól kezdve minden esztendőben egyszer egész napos ünnepséget rendeztek, amikor minden vendéglőben ingyen adták a sült krumplit és a libazsírt. Újabb keletű szokásként 1959 óta választanak egy „krumplikirályt”, sőt, az utóbbi tíz-tizenkét évben „krumplikirálynőt” is. A Tabán Társaság tavaly az alkalmat arra akarta felhasználni, hogy bemutassa a manapság termesztett kiváló magyar krumplifajtákat – akkora volt az érdeklődés, hogy a kedvezményes áron kínált termény egy óra alatt elfogyott. Egy másik felélesztett hagyomány az egykori Tabáni Hajós Egylet emlékére rendezett Tabáni Regatta és Fesztivál. Ezt az irodalmi és zenei programokkal kísért nemzetközi evezősversenyt idén már ötödik alkalommal rendezi meg a Tabán Társaság. Senior evezősökből újra létrehozták a Tabáni Hajós Egyletet, melynek tagjai kétévenként részt vesznek a London melletti Marlow-ban tartott, mintegy százötven éves múltra visszatekintő regattán. Marlow egyébként arról is nevezetes, hogy ott, a Temze fölött ível át az a lánchíd, melynek négyszer nagyobb mása lett Budapest egyik jelképe. „Tabáni Hajós Egyletünk tagjai az első magyarok, akik eveztek ez alatt a híd alatt – tavaly három aranyérmet hoztak haza” – büszkél kedik Pajor Ildikó. Marlow és az I. kerület kapcsolatait 2006. novemberében testvérvárosi szerződéssel fűzték még szorosabbra. Az évente három-négy kamarakiállítást rendező Tabáni Helytörténeti Gyűjtemény legújabb tárlata, amely május 22-én nyílt meg, a török világutazóra, Evlija Cselebi re emlékezik születésének 400 évfordulóján, aki utazásai során pontosan leírta, mit látott, így sok mindent tőle tudunk az akkori Magyarországról. Beszámolt a Tabánban látottakról is: a fürdőkről, a dzsámikról, az imaházakról, az iskolákról. A megnyitó napján a török utazó tiszteletére tudományos konferenciát tartottak a Döbrentei utcai épületben. ● Romkocsmában romszínház Zappe László 17 BUDAPEST 2011 június
