Budapest, 2011. (34. évfolyam)
1. szám január - Simplicissimus Budapestje
Mottó 2 Ha mint egészet idézi emlékezetébe az ember Hauszmann művészetét, legnagyobb hiányosságának azt érzi, hogy nem tudja fölfedezni benne az egyéniség ismertetőjeleit. Yblnek még a kevéssé sikerült munkáira is habozás nélkül rámondja az ember: ezt ő építette, ugyanígy Petschacheréire, hogy Lechner Ödönéit ne is említsük. Ezeknek a művészeknek egyéniségük volt, ami művészetükben mint stílus fejeződött ki. A gondolkodásmódjuknak sajátossága: ez volt a stílusuk. Hauszmannak nem volt saját gondolkodásmódja. Miként a kevésbé jelentős emberek, mások gondolatrészeiből rakosgatta össze a maga gondolatmeneteit, azt is rapszodikusan és sokszor önmagának ellentmondó módon. ELEK ARTÚR NEKROLÓGJA A NYUGATBAN (1926/16) Téli reggel, menetrend szerint A Déli pályaudvar ügyeletese megnyomja a bűvös gombot: megszólal a sohasem fakuló szignál: végigszánkázik a Martinovics-hegy kopott betonszegletein. A kaposvári vonat, bár hírét a hangszóróból nem hallani – kijár. Két nyugdíj felé araszoló öreglegény beszorul egy kukásautó mögé a fitneszklubjuktól kőhajításnyira – kellett nekik kocsival jönni. Egy rövidre nyírt hajú szakember kerekes kukát vonszol fel egy erzsébetvárosi bérház magasföldszintjére. Nyaka körül kapukulcs-gyűjtemény csörömpöl. Egy egész kerületé? A szerelmes természetű pici asszony, hivatásos világjobbító, „intézeti” kutyáját indul futtatni. Macskája még az igazak álmát alussza. A sose hallott márkájú (iPhone-nal nem működő) hifitorony pontosan 4.57-kor bekapcsol a programozó lakótelepi otthonában, a hetekkel ezelőtti beállításnak precízen engedelmeskedve. A válófélben lévő tanárnő takarékos, finom mozdulatokkal felfelé kezdi húzni a húsz kilós faredőnyt, éppen csak annyi zajt csapva, hogy felébressze gátfutásban jeleskedő leányát. Amikor még a férje is itt lakott, ő húzta fel, felzavarva az egész utcát. A mozgékony, fiatalos nagypapa kilencedik, utolsó kísérletébe fog: újra megpróbálja beindítani az Új-Lipótváros egyik utolsó, négyütemű Trabantját. Ezenközben: a város legádázabb teleit idéző szél fütyül komisz kitartással. Semmi dallam, csak egyhangú, kitartott magasság. Ma reggel nemigen érdemes felkelni. A hangokért bizonyosan nem. Utca, tiszti főorvosról elnevezve A Dohány és a Dob utca között nem bővelkedik látványosságokban. Jobbra egy régi vágású elektronikai bizományi, fényképezőgép, perifériák, autófelni, speciális huzalok, bontott számítógép alkatrészek. A Dob utca sarok a megfagyott városfejlődés emlékműve: az utcavonal ki-be ugrál. Carl Lutz emlékmű, ocsmány transzformá torház. Annak koromfekete gránit falán a legviccesebb graffiti: egy közlekedési tábla árnyéka – különösen éjszaka ámulatba ejtő: fekte falon fekete árnyék! Utána bájos francia élelmiszerbolt, RS9 pinceszínház, új söröző, balra szemben hatalmas szabadtéri parkoló. Utána ősöreg reformkori bérház, benne a város jelenleg legeslegtrendibb vegyes kínálatú boltjában. Neve: Printa. Grafikai galéria, ruhák, gombok, csatok, kávéház, limitált szériás öko-design ruházat. Igéző portálfestés... Aztán jobbra a használaton kívüli zsinagóga, a nevezetes bécsi Otto Wagner egyetlen budapesti épülete. Aztán dekorációs áruház és máris a Madách Imre út, Európa Legbefejezetlenebb Sugárútjának kezdete. Balra a Deák téren és a Központi Városházán felül a Gellérthegy. A következő sarkon jobbra a nevezetes Godot Kávéház, a híres Dumaszínház helyszíne. Utána már nem lesz semmi érdekes. Hallgassanak rám: inkább forduljanak jobbra. Irány a Gozsdu udvar! Emlék a régi Művészről Valaha, a nyolcvanas évek nyilvános sivatagában, Simplicissimus minden reggel itt kezdte a napot. Szemben állt meg az óvodabusz, 7.33-kor. Akkoriban a Művész éppen nyitott, igaz, az első fél órában – kedvéért – a hölgyek még nem halkították le hangjukat, s teljes körű betekintést engedtek (akkor még) küzdelmes magánéletük zugaiba. Akkoriban még csak egy bejárat volt a belső térbe, a jobb oldali, s még hátrébb, az átellenes oldalon önkiszolgáló ruhatár működött, ezerszer fehérrel átfestett, zsanéron forgó fémfogasokkal. Az egyiken barna vállfa mestermű lógott, melyen a figyelmes megfigyelő golyóstollal elkövetett monogramot fedezhetett fel: E. J. Ez nem takarhatott mást, mint a réz törzsvendégtáblácskával védelmezett sarokasztal tulajdonosát, Erdődy János t, tucatnyi, Velencé ről és más témáról írott regényes korrajz szerzőjét, aki 9 óra után tűnt fel újságokat silabizálni. Ekkor azonban Simplicissimus már dolgozni indult. Így nemigen találkozott vele, akárcsak Mándy Iván nal, a hely igazi sztár jával, aki 11 óra előtt ritkán érkezett meg. Ilyenkor szemét ábrándosan a márvány kandallón kebleit fél sikerrel takargató, harmincas évekbeli, harmincas éveit taposó kontyos szépségre függesztette. Egészen addig, ameddig valamelyik sudár pincérnő, ki nem sejtette, kivel áll szemben, fel nem kereste a rendelésért. Az író urak azóta már elfoglalták örök harcálláspontjukat, s a mellszobrot is hiába keressük. A tulajdonos vette vissza, az állami tulajdonlás egyik utolsó napján. Később, a szobrot (testvér-darabját?) Simplicissimus Pozsony óvárosában, az egyetlen említésre méltó kávéházban látta viszont. Hogy is hívják azt a helyet, a Történeti Múzeumtól balra? Simplicissimus hősei 2010 Idén januárban másodszor osztjuk ki a díjat. Örömmel jelenthetem, hogy megszületett a döntés, amelyet szokás szerint a névadó hozott meg, a Nagy Budapest Törzsasztal hallgatólagos, a főkaszírnő tevőleges jóváhagyásával: a díjat 2010-ben Tamási Miklós és Szepessy Ákos , a fortepan.hu honlap lét rehozói és működtetői kapták meg. Ki nyerheti el ezt a diplomát? Emlékeztetőül: 1. Olyan személy, aki Budapestért munkálkodik, már huzamos ideje, bár fizetését sem közvetlenül, sem közvetve nem ezért kapja. 2. Olyan személy, aki nem csak nemeket mond, hanem igeneket is, olyan, aki létrehozott valamit. (Bár a nagy tagadókat is szeretjük a maguk helyén.) 20 Simplicissimus Budapestje * *Mottó: „Nekem mondod, pestinek, hogy füle van a tepsinek?” – XX. század végi mondás BEVEZETÉS A KORSZERÛ SZNOB- ÉS HEDONIZMUSBA, VALAMINT AZ ALKALMAZOTT EMBERLESÉS TUDOMÁNYÁBA
