Budapest, 2011. (34. évfolyam)
4. szám április - Zappe László: Jegelt szalmakalap
27 BUDAPEST 2011 április venhat forró őszén foghíjasodott – kevés veszélyesebb pont volt a városban akkor, mint épp ez, a Kilián laktanya meg a Corvin-köz szomszédságában –, s ez még egy érv Elvis mellett, kinek, mint tudjuk, öt venhatos szolidaritását honorálja most a város vezetése. (Love me tender.) A romok egy részének helyén a hatvanas években egy konkáv társasház épült a lottónyertesek nagy örömére. Merthogy egy időben tárgynyereményeket is sorsoltak a lottójáték népszerűsítésére, a szerencsés nyertesek összkomfortos lakásokhoz juthattak, az épület homlokzatán pedig büszkén hirdeti a felirat, hogy „LOTTÓHÁZ”. (Van ilyen a Frankel Leo utcában is, de arról a „L” már kiveszett, így OTTÓHÁZ lett belőle.) A tér tehát voltaképp az Üllői út 39-43 számon jegyzett ötemeletes (plusz tetőtér) előtti szabad felület, melyet a köz eddig meglehetős félszegséggel kezelt: terelte is, meg nem is. Nem volt külön funkciója, de azért áll rajta néhány olyan dolog, mely szürke utcatorkolatoknál nem szokott. Pásztázzuk végig, ha nincs ellenükre. A Hőgyes Endre utca túloldala már az Iparművészeti Múzeum jobb sorsra váró, felállványozott épületét tartja, ideát a LOTTÓHÁZ egész alsó szintje üzletportálokkal teli. Jelenleg egy gyógyszertár, egy szolárium és egy szórakoztató elektronikai bolt foglalja el ott magát. (A szórakoztató az elektronika jelzője, jegyzem meg nyomatékkal.) Ha jól emlékszem, ifjabb koromban Keravill meg Patyolat volt ehelyütt, s talán még egy Ápisz is. (Ezt még ellenőriztetem a Ráday úrral.) Az üzletek előtti téren – laza elrendezetlenségben – tizenkét utcai pad, beton virágágyak sárga árvácskákkal, egy használaton kívüli, lelakott és összefirkált szökőkút, egy használtkönyves-pavilon (minden darab négyszáz forint), egy villanytalan villanypózna és egy digitális légszennyezettség- és hőfokmérő található. (Utóbbi működik, a legfrissebb adatokkal: joggal, csak annyit mondanék.) Ottjártamkor (hétköznap, koradélutáni órán) a padok egy részét hajléktalanok foglalták el, más részét (konkrétan a könyvsátor mellettit) diákok. A kép tehát vegyes, és joggal tarthatunk tőle, hogy a puszta névváltoztatás még nem is teszi majd élvezhetőbbé. Ahhoz legalábbis az kellene, hogy sétálóutcává varázsoljuk a körutat – vagy hajózhatóvá, ahogy a derék Reitter Ferenc álmodta. ● Lehet, hogy ilyet se látunk többet. Főképp ezért kell megnézni Zsótér Sándor rende zésében Eugene Labiche klasszikus bohó zatát (amíg lehet), amelyet most Egy olasz szalmakalap címmel játszanak a József Attila Színházban. A határozatlan névelő feltehetőleg nem a sok bonyodalmat okozó tárgyra, hanem az előadásra vonatkozik. Ez nem az a szalmakalap, hanem egy másik, egy lehetséges változat. S ez a változat feltehetőleg nem fog beleférni a színház jövendő igazgatójának elképzeléseibe, bárki legyen is az. Zsótér persze eddig is kakukktojás volt az angyalföldi színházban, de a főképp a munkáskerületekből, no meg a hajdani káderdűlőből verbuválódó közönség elég jól tűrte ezt a rengeteg szokványos mulatság között évente egyszer fölbukkanó különös jelenséget a nagyszínpadon. Az egyéni, eredeti stílusával vájt fülűbbek köreiben nagy sikereket arató rendező itt persze könnyedebb oldalát, olykor éppen a humorát mutatta meg. Játékosan, derűsen rendezte meg Az öreg hölgy látogatását éppúgy, mint a Hamletet. Most egy igazi bohózatot próbált a maga világába bevonni. A kísérlet talán hasonlítható ahhoz, mint amikor a tavalyi évadban, Egerben Fényes Szabolcs operettjét, a Mayát állította színpadra. Bár ebben a vonatkozásban is nagy különbségek vannak. A Maya még az operettek közül is kitűnik különösen blőd meséjével, kevéssé érdekesen fülbemászó zenéjével. Az olasz szalmakalap pedig mégiscsak a bohózatirodalom egyik szakipari remeke. Talán éppen ez a baj. A Maya ostobasága paródiaként tudott működni Zsótér keze alatt. Ambrus Mária díszletének és Bene dek Mari jelmezeinek Zsótér színpadát mindig meghatározó sajátos, napfényes ragyogása ironikus komolytalansággal vonta be a bugyuta történetet. Labiche sokat emlegetett és ünnepelt vígjátéki technikája viszont maga gondoskodik az iróniáról. Föl sem merül, hogy egy pillanatra is komolyan kellene vennünk bármit, bárkit, szóba se jöhet, hogy különösebben kívánnia kellene a nézőnek a kibogozódást, a boldog véget. Nem kell együtt éreznünk a bajba került fiatalemberrel, nem kell utálnunk a bajok különféle okozóit sem, csakis az eseményekkel kell sodródnunk. A képtelen, groteszk helyzetekbe kell belefeledkeznünk. Az emberi lét képtelenségébe pillantva foghat el némi szédület, ha a szöveg, a cselekmény fordulatai kellő ritmusban hozzák a röhögtető impulzusokat. A József Attila Színház előadásában azonban ezek nem érkeznek. A gyönyörű látvány és a rutinos poénvadászatot kerülő játékmód, a mélyebben groteszk elemeket felvonultató rendezés jegeli a bohózati működést. Angyal Mária képes könyvre vagy leporellóra emlékeztető kulisszái, szellemes térváltozatai kétségkívül kényeztetik a szemet, Benedek Mari ruhái mulatságosan karikírozzák a furcsa üldözőverseny résztvevőit, csak éppen nem bohózati módon szórakoztatnak. Ezek a nemesebb élvezetek inkább kioltják a néző ilyesféle érzékenységét. Ehhez járul még, hogy ezúttal mintha Zsótér általában csodákra képes színészvezetése sem működne maradéktalanul. A József Attila Színházból és a Forte Társulatból összeálló csapatban Krisztik Csaba játéka sejteti, hogyan lehetne sikerre vinni Labiche és Zsótér találkozását. Szatirikus erővel jeleníti meg az erőszakosan bunkó vidéki csemetekertészt, amint a násznép élén üldözi a szalmakalapot kergető vőjelöltet. Mellette Andrássy Máté süket rokona, Herc zeg Adrienn kicsit kajla kikapós felesége és Gieler Csaba lábáztató, mamlasz férje elég szórakoztatóan markáns figurák. A többieken inkább csak a jól begyakorolt szabványok kerülésének kicsit görcsös igyekezete érződik. A vidéki rokonok felvonulásainak humorát szinte csak a valószerűtlen öltözékek jelzik, ezek is inkább elképedésre, mintsem felszabadult kacagásra ingerlően. A grófi ház vendégeinek felsorakozásánál ugyanez a helyzet. Általában dicséretes friss szemmel pillantani a jól ismert értékekre. Néha azonban olyan az eredménye, mintha egy rég letűnt kultúra dokumentumára lelnének, és a szöveghez kapcsolódó játékhagyományokról mit se tudva próbálnák előadni. Csak az eleven élet hiányzik belőle. Mint a csontmaradványok nyomán rekonstruált dinókból. ● Jegelt szalmakalap Zappe László
