Budapest, 2011. (34. évfolyam)
4. szám április - Simplicissimus Budapestje
Mottó 2 Borzongatóan bűnös, legendákkal terhes hely volt ez valaha, selyemlámpaernyős zongorista tótágast állt a hangszerén. Dizőzök testrészeit markolászta a félreértésekre kevéssé fogékony vendég. Valami várfallal kerített kertben táncolni lehetett, telente pedig karácsonyfahegyek zöldelltek a táncparketten. A lebombázott sarokház harmadik emeletén még ottmaradt az ügyvéd úr, selyemingeivel integetve a tér járókelőinek. Még láttuk, ahogy a fal felé fordul a pamlagon és lassan elhalványodik minden este, amikor a belvárosi alkony leszáll. Most az új Városkapu finom, art-decos csiholmány, kicsit távolságtartóan, nehezen buggyannak ki belőlünk a szavak, félig dermedünk, félig olvadunk, ki-ki vérmérsklete szerint. Mindig ottmarad azért a félelem, hogy váratlanul fel fogják húzni a felvonóhidat, s a pincér sem nyugtat meg kellőképpen. (BODOR FERENC A VÁROSKAPU ESZPRESSZÓRÓL, 1992) A pírszing joga Simplicissmus egy reggel felnyomakodott a zsúfolt 7-es buszra, közvetlenül egy tolókocsis utastársa mellé, aki, mint kiderült, leszálláshoz készülődött. Rövidesen megjelent a sofőr, aki egy piszkavassal lehajtotta a lejárót, a 16 év körüli fiatalember gyorsan legurult a rámpán, fürgén elindult a közeli vegyipari technikum felé. A vezető visszasietett a fülkéjébe, és máris indultunk tovább. A figyelmes utas azonban lelki füleivel két megjegyzést is kihallhatott a fülhallgatók és a forgalom ontotta zajok kakofóniájából. Az egyik valahogy így hangzott: „Ez is minek ilyenkor utazik!”. A másik a fiatalember egyik különös ismertetőjelének szólt. Ugyanis egyik szemöldökén egy feltűnő testékszert: egy gyűrűt, idegen szóval pírszinget viselt. A többek által elnyomott megjegyzés nyomdafestéket nem tűr... De arra vonatkozik, hogy minek egy „ilyennek” pírszing? Simplicissimus azonban ezen a hideg reggelen jó kedvre derült. Ezt a fiatalember felszabadult gesztusának érezte. Nyilván így jobban tetszik magának. Vagy egy lánynak. Vagy: ki sem merem mondani: egy fiúnak. Mert mit mondanának a busz utasai, akik azt gondolják, hogy melegek csak a művészvilágban vannak... Nem pedig a társadalomban egyenletesen eloszolva. Hogy ez miről jutott eszembe egy szép tavaszi reggelen? Hát arról, hogy Simplicissimus elmesélte, mennyire zavarba ejtette őt egy táncprodukció, amelyet egy tolókocsis fiatalember és egy ép táncosnő adott elő a minap a MU Színházban, a Tantermi Színházi Szemle során, ahol egy mecénás olyan jó minőségű színházi előadásokat keresett, amelyekkel iskolákban turnézhatnak. Ez a produkció sok nézőt zavarba ejtett. Kiben a szabadság diadala feletti jó érzés, kiben a szenvedés láttáni részvét kerekedett felül. Abban csaknem mindenki egyetértett, hogy iskolába, éretlenek közé nem való ez a produkció. A pírszing mindenkié, a (nyilvános) tánc nem mindenkinek való. Ez nem kirekesztő jellegű vélekedés: a falábúnak, a kövérnek sem való. Az őszinte beszéd pedig előbbre való a kegyes hazugságnál vagy éppen a hallgatásnál. Simplicissimus kéretlen tanácsa, pesti főutca ügyben Ha egy hosszan tartó tél után eljön a tavasz, a közkeletű kép szerint úgy vagyunk a várossal, mintha egy szépasszony álmosan, smink nélkül kibújna az erkélyre. Nekünk így is tetszik, de ilyenkor fokozattan észrevenni az évek múlását. De mit tegyünk, ha még az egy éves „házassági évforduló” sem jött el, mint az új pesti főutca esetében, és máris, – az első tél után – a romlás borzasztó jelei mutatkoznak rajta? Elválni és új asszony után nézni ugyebár nem lehet. Ki akarna más városba költözni? Simplicissimus végtelen szomorúsággal vette észre, hogy az utca legfeltűnőbb, százszámra kihelyezett elemeinek festékborítását mintha nem is kültérre szánták volna, hanem egy jól fűtött és védett nappaliba. Ráadásul nem úgy látszik, mintha ezeket a Rogán-oszlopokat helyszíni festéssel lehetne javítani... Simplicissimus 1997-ben Londonban járt, ahol pincétől padlásig végigjárhatta a Nemzeti Színházat. A legnagyobb teremben a főmérnök ezt mondta: „Itt minden egyes héten hét széket újra cserélünk. Egy emberünk körbejár és megkeresi a hét legkopottabb kárpitot. Különben egyre lelakottabb lenne a terem, és aránytalanul nagy költség lenne a teljes csere.” Itt se látszik más megoldás. És alighanem technológiát kellene váltani... És ha már a javításoknál tartunk, akkor érdemes lenne végre kicserélni a Bécsi utca és Fehérhajó utca sarkán lévő térképkövet is. Mint olvasóink közül is sokan észrevették, a kő tetejére pont fordítva vésték bele az ábrát: felcserélték az északot a déllel... Március 15-i öröm a Március 15. téren Régen várt helyzet: nagyjából elkészült az Erzsébet-híd évtizedek óta lepusztult bal oldala, és nagy csapást mért arra a rémes közhiedelemre, miszerint egy közpénzből, versenyeztetéssel készült beruházás eleve nem lehet szép és jó. Azt régóta tudni lehetett, hogy a római erőd szabadtéri bemutatása hajléktalansági/közbiztonsági okokból tarthatatlanná vált. Az átépítés kulcskérdése tehát a régi romokhoz való viszony volt. Ez a terv a romokat föld alá száműzte, de egy elegáns kukucskáló lehetőséget fenntartott nekünk. A számos finom kertészeti és plasztikai megoldás mellett van egy lényegi, bájos és meggyőző ötlet. A kövezetre felvésték a Duna egész magyarországi folyását és bejelölték az összes erődöt, a települések római kori és mai nevét. Ahol lehet tudni, hogy milyen volt az alaprajz, ott azt is megmutatják. A 20 Simplicissimus Budapestje * *Mottó: „Nekem mondod, pestinek, hogy füle van a tepsinek?” – XX. század végi mondás BEVEZETÉS A KORSZERÛ SZNOB- ÉS HEDONIZMUSBA, VALAMINT AZ ALKALMAZOTT EMBERLESÉS TUDOMÁNYÁBA
