Budapest, 2011. (34. évfolyam)
3. szám március - Horváth Júlia Borbála: Szorgalmasan látogatott hely
ezen, ki azon a bevételi-kiadási oldalon áll, és derék lelkesedéssel gondol hazai és külföldi csoportokra, kifinomult zene- és irodalomszerető közönségre, és a hajdani szalonkultúra divatját méltatja. Ennek megfelelően szaténhuzatos bútorok, festett papírtapéta és pianínó, némi szocreálbeütés a design része, mindez kellemes és megnyugtató, jó idetartozni. Kihelyezett szerkesztőségi üléshez például tökéletes helyszín, hölgycsoport fejti rendszeresen a szingli vagy mingli, ez itt a kérdés problematikáját. S ez nem csupán elírás, sokkal inkább felírás; az új paradigma hajnalán: ciki a szingli, és modern a mingli, az, aki együtt él, de nem egy fedél alatt jelenbelijével. Ezzel már benne is vagyunk a sűrűjében, a szomszédos asztaloknál is hasonló a narratíva, s fölerősödik a hangerő: élet, élet, élet! Balra hátul, először is közösen kiderítik, milyen lehetőségek adódnak az idő múlatására tizenötödike táján; az ünnep előnapján kell-e dolgozni (nem), hogyan lehet akciós wellness-ajánlatot kifogni (licitálással), aki szűkebb környezetében tölti az ünnepet (lakás, telek), mire számíthat tekintetes Hőmérséklet úrtól. Utóbbinak kiszolgáltatott földönfutók kiadós meggybarack-szilva-, esetleg diófa-metszéssel, levélsöprögetéssel, fagykár-mentesítéssel, szomszédolással remélik köszönteni a tavasz első nagyon hosszú ünnepi hétvégéjét, az urbánusabb alkat inkább színes szórakozásba bocsátkozna – flaszteren át. Mely a következő elemeket tartalmazza: mackó-kiállítás, sakkszakkör, ki- és berakodó vásár, tradicionális koszorúzás-versmondás-táncjáték-lovasbemutató-program, plusz: kokárdakészítő-verseny, alternatív: megemlékezés a forradalom nem-kitörésének úgy negyedik-ötödik évfordulójára. Persze olyanok is akadnak, akiknek csupa szomorúság a szabadnap – főleg ilyen mennyiségben –, ők le-leszaladnak hét közben is egy pohár borra, hátha hasonproblémájú társsal találkozhatnak, és kiönthetik neki a szívüket. Mert pénteken még látták a Drágát kilépni a főkapun, miután egész héten beteget jelentett, és csak az utolsó napra jött be, kicsit sápadtan, kicsit szétesve, de ő volt, ő, ő, ő. Ily csekély lehetőségek mellett viszont nagyon nehéz álmokat építgetni – vagy éppen így a könnyű? –, főleg, hogy most megint négy, embertelenül hosszú napot kell eltölteni várakozással, kétségek között hánykolódva, amíg a legközelebbi munkanapon újból esélyes, hogy egyáltalán feltűnik a színen. Igen csekély hatásfokkal lehet közben próbálgatni a sorsot, az utcákat róni, egyik rendezvényről a másikra csapódni, hátha szembejön valamelyik sarkon – valószínűleg más oldalán –, vagy lesni otthon a levelesládát, írt-e, üzent-e, és otthagytae virtuális valójának kézjegyét valamely közéleti fórumon. Ha igen, ha nem, a vége mindig az édes beszomorodás, mely után legföljebb egy jó fáklyás felvonulás kívánkozik, mindenhelyi Kossuth és Petőfi szobrokhoz – mégsem lehet négy teljes napot kvantitatíve ugyanannyi fal között tölteni. Hazatérvén pedig a szokásos sokk: tévéhíradóból értesülni arról, hogy miről sikerült lemaradni az egyoldalú irányultság miatt, s milyen szép a világ odakint. De a meghatottság közepette azért a hely szelleme mégiscsak előmerészkedik a palackból: középtájéki asztalnál petíció benyújtására buzdítanak némely értelmesek: súlyos, mellbevágó ünnepi beszédet várnak a honi ellenzéktől, olyat, amilyen egy igazi ellenzéki hallgatósághoz illik. Ha ígéretet kapnának rá, bizonyosan számos népség személyesen tenné tiszteletét a gyűlésen, mert elég legyen az ernyedt apátiából, elvégre van kiért és miért lelkesedni; a mindenkori hatalmasokért túl könnyű kiállni, sokharmaddal a háttérben nem oly forró a pite, lehet egy darabig polgári kényelemben szemlélni az eseményeket. Holott kisebbségben az erő, gyerünk és csináljuk rendületlenül, építsük fel újra a múltat, bár nevezhetjük jövőnek is! Mérsékeltebbek próbálnak egyéb alternatívákat szóba hozni, hogy nem szabad most egyénieskedni, mások radikális országlezárást követelnek, és a világgal szembemenni se lennének restek, megint mások kitartásra és simulékonyságra figyelmeztetnek, de e falak között ki kíváncsi meggondolt észérvekre, tudva, hogy egyszer már éppen innen nekiindulva sikerült (legalábbis nem rögtön bukott el az eszme). Persze egy jó kormánylemondási ceremónia fölajzaná a kedélyeket, és színt vallanának a képmutatók, rendkívüli hírek terelnék vissza karosszékeikbe az embereket; mégse az utcán lógjanak, miközben zajlik a történelem. Szóval, elő a trikolort – most legalább nem kell titkolni, mint a szabadságharc leverése utáni időszakban –, tartsuk magasan a zászlót, elvégre az ember társasági lény. Január elseje után magyar honban március tizenötödike a nagy fogadalmak időszaka, ki-ki irányultságának és pillanatnyi állapotának figyelembevételével esküszik, hogy rabok tovább nem leszünk, majd igyekszik este korán lefeküdni, mert tizenhatodikán szokásos kötelezettségei várják. Az emelkedettség a kétezer-tizenegyes március tizenötödikén különösen erős lesz, ablakmelletti asztalnál a határokat feszegetik, újnépszámlálásról, nemzetegyesülésről és a testvériség fogalmának átértelmezéséről beszélnek. Milyen szép lesz, amikor egy időben több határon túli városban mondja ki a magyar az igent, s a nemzetközi csatornák józan hírben közlik a tényt: Magyarország polgárainak száma papíron gyarapodott. Talán hallva e beszédet, talán nem, a zongorista hangulatformáló charlestone-ba kezd, azután a Hamvadó cigarettavég és a Lesz maga juszt is az enyém következik, mely kizárólag a Szomorú vasárnap pal überel hető, minek hallatán néhányan kikérik a harmadik konyakot. ● 11 BUDAPEST 2011 március
