Budapest, 2010. (33. évfolyam)
2. szám február - Zeke Gyula: Tíz éves a Centrál
falszakaszának pamlagosításával a térrész akár kétszer annyi vendéget fogadhatna be, mint most. A változtatás – a tömegvonzás lélektana szerint – jótékonyan hatna a forgalom oly szükséges növekedésére is. Jobban vágyunk oda, ahol sokan mások már láthatólag jól érzik magukat, mint oda, ahol nagy, üres térségben magunkban üldögélhetünk. A belső tér e problémát egyrészt oldva, másrészt súlyosbítva a legutóbbi időben emellett két tekintetben is változott. A szélfogón belépve idáig mindkét oldalon két álfal – a hely történetét felvillantó vitrin-múzeum a jobb, s újságtartó felület a bal oldalon – vezetett a ruhatár felé, melyek végére érve áldogálhattunk, s eldönthettük, melyik szárnyon próbálunk letelepedni. Két hónapja az álfalakat derékmagasságban leemelték. Szép volt az előző megoldás is, ám így kereső szemünket már bemenet mindkét oldalra vethetjük, s bárhová telepszünk le, átlátunk a másik szárnyba, amit eddig nem tehettünk. Egyértelmű veszteség viszont a csillárok fénycsökkenése. Az új, energiatakarékos égők nem csupán az esti óceánjáró-élmény felkeltéséhez bizonyulnak elégtelennek az utcáról nézve, de már vénülő szemünknek bent ülve az olvasáshoz, íráshoz is. Említendő változás még, hogy a dohányzók – akik eddig a Cukor utcai szárny pamlagsorral határolt sarokterébe is ülhettek – immár végképp a Károlyi Mihály utcai traktusba szorultak. Milyenek a Centrál szolgáltatásai, ételei, italai, árai, pincérei? Jó-e vendégnek lenni ott? Milyen a látogatottsága, van-e törzsvendégsége, s kivívta-e magának a budapestiek és a városba látogatók szemében azt a szerepet, amelyre hivatott, s amelyet ki is jelölt magának? Egymással szorosan összefüggő kérdések ezek is, amelyek ráadásul a működtetés alapkérdését érintik: képes-e Budapesten jövedelmező módon létezni a Centrál, a mai idők nagykávéháza? Az elmúlt tíz év személyes tapasztalataiból, a barátok és ismerősök jelzéseiből, valamint a helyről írott különféle szövegekből összeálló kép felemás, jó és rossz, biztató és lehangoló elemek egyaránt vannak benne. Ha csak a személyes résznél maradok, el kell először is mondanom, hogy eredeti szándékaim ellenére nem váltam a hely törzsvendégévé. Többé-kevésbé rendszeres látogatója vagyok csupán, rajta tartom a szemem. Rossz kávét sosem ittam ott, ám ital- és ételkínálata nem egy alkalommal hagyott kielégítetlenül. Nem kifogás – hisz a Centrál sem nyugati, sem pesti szemmel nem mondható drága helynek –, de tény, hogy rendszeres életmódra berendezkednem ott két és félszer annyiba kerülne, mint kerül a munkára is használt egyéb helyeimen. Ismételni tudom így csupán, amit már hat éve is leírtam (Bu dapest, 2004/2 ), hiányzik a kínálatból az a diákok és kispénzű vendégek számára is elérhető – akár csak négy-öt tételből álló – sáv, amely a Centrált minden napszakban zsongó kávéházzá tehetné. Volt dolgom udvarias, kifogástalan, vérbeli pincérekkel, ám olykor olyanokkal is, akik elvették a kedvemet. Törzsvendége több is van a helynek, én személy szerint kettőjüket ismerem, Csemer Géza drama turgot és cigány művelődéstörténészt, ő a Cukor utcai szárny derékszögpamlagjának tövében szokott ülni és dolgozni a laptopjával, valamint az örökijfú Szilágyi Györgyöt, akinek kávéházlátogatásai igen megritkultak a nála másfél nemzedékkel fiatalabb hű famulusa, a szociológus-filmes Modor Ádám korai halála óta. (Mind ketten ott láthatók a fönt említett korábbi cikkemhez csatlakozó felvételen.) Mindössze azt mondhatom, a legutóbbi látogatásom alkalmával legalábbis így láttam, hogy ismét a jó irányba mennek a dolgok. Hogyan állunk végül a kávéház vágyott szellemi szerepével, amelyet a múltja – A Hét, a Nyugat, a Tudós Asztal, az Újhold, stb. – szinte elvárásként állít a Centrál mai működtetői és használói elé. Nos, ha az elmúlt tíz év fejleményei nem állíthatók is az elmúlt nemzedékek teljesítményei mellé, azért van mit felmutatnunk. Hagyománytisztelő módon – hisz tudjuk, Bevilaqua Borsody Béla Mészáros Győző megrende lésére itt írta a Pest-budai kávéházak vaskos köteteit – még a kávés szakma háza tájáról is. A www.kavehazak.hu honlapot működtető fiatal kávés társaság két ízben is itt adhatta át elismerő díjait a Kávéházak versenye országos győzteseinek, s annak idején, 2005-ben Frankl Alioná val mi is itt, a karzaton tarthattuk a Kávézók kalauza sajtóbemutatóját. (A kötet cím- és hátlapján egyébiránt a Centrál Cukor utcai szárnyának belső tere fénylik.) A számos rendezvény és a különféle szellemi alkalmak mellett külön is szót érdemelnek a Bódis Kriszta filmes és író, valamint Gor don Agáta író által vezetett – három éve már internetes folyóiratként is működő − Irodalmi Centrifuga Kör kéthetenként tar tott rendezvényei az említett karzaton. A 2005 márciusában indult estek szervezői főként a nőiség, a szellemi és a társadalmi szerepek nemi egyenlőtlensége, valamint az etnikai és a szexuális pária-csoportok mai létfeltételeinek és -jogainak kérdéseit igyekeznek a szellemi nyilvánosság előterébe állítani, s a közbeszéd részévé tenni. Harminc-negyven fős törzsközönséggel, ám olykor kezelhetetlen teltházzal bíró alkalmaik szervesen összenőttek a kávéház mindennapjaival. Nagyjában itt tart hát a Centál újjászületése első tíz éve után. ● 23 BUDAPEST 2010 február