Budapest, 2010. (33. évfolyam)
2. szám február - Zappe László: A haldokló gyilkos alászáll
Köztudomású, hogy számos előnye van annak, ha nem a bemutatón nézünk meg egy előadást. Színházi emberek a rendes premierdrukkon kívül sokat beszélnek arról, hogy a bemutató közönsége nem az igazi, a sok szakmai szem bénítóan hat a színészekre, gyakran hallani arról is, hogy a legtöbb előadás nem is készül el egészen az első előadásra, amelyet pedig már csak anyagi okokból is mindenképpen meg kell tartani. Azt inkább csak a kritikusok és egyéb mindennapi színházjárók tartják számon, hogy sok, kezdetben kivételesen hosszú előadás idővel megrövidül. Tapasztalt néző, ha hírét veszi, hogy a próbák alapján egy darab három óránál hosszabbnak mutatkozik, inkább vár néhány hetet – ha teheti. Legfeljebb nem lesz a legfrissebben tájékozott. Nem ilyen szándékkal, hanem más, sürgetőbbek miatt, de néhány hét késedelemmel tudtam csak beülni a Nemzeti Színházban az Orfeusz alászáll előadására. A hírekkel ellentétben mát tíz órakor véget ért a játék. A plakát ugyan a Gobbi Hilda Színpad bejáratánál rendületlenül három felvonással fenyegetett, a második szünet azonban elmaradt. (Korábban bizonyára túl sokan menekültek el a harmadik menet előtt.) De más kellemes meglepetés is ért. Emlékezetemben halványan ugyan, de él Tennesse Williams e darabjának első magyarorszá gi előadása 1961-ből, Bulla Elmá val, Benkő Gyulával, Ruttkai Évá val, Kazimir Károly rendezé sében. Megszépítő messzeség ide, színháztörténeti legendák oda, egy giccsesen egysíkú darab érzelemtől csöpögő, erősen drámázó előadására emlékszem. Amerikai, déli kisváros bigott közössége könyörtelenül elnyom, elfojt mindenféle másságot, eltérést, lázadást. Egyik oldalon a gonoszok, a város hangadói, a másikon a jók, a különbözők, a lázadók szokványos képviselői. A színészi játék mindennek ellenére élvezhető. Nem fedezhető fel ugyan benne semmiféle szándék, mélyebb, maibb igazság felfedezésére törő igyekezet, az azonban jól látszik, hogy – bizonyos szint fölött legalábbis – ma nem játszanak úgy, mint ötven évvel ezelőtt. (Sajnos a darab éppen harminc évvel ezelőtti Pesti színházi előadását, a főszerepekben Ruttkai Évával és Lukács Sándorral, Ruszt József rendezésé ben, nem láttam, ahhoz képest nem tudom, mi történt.) A figurák persze nem lettek valóságosabbak, összetettebbek, árnyaltabbak, a konfliktusok sem komplexebbek, jelentésben gazdagabbak, de legalább szárazabb, szikárabb, lényegre törőbb módon jelentek meg. Udvaros Dorottya lényegében a Lady tuda ta alá szorítja az asszony minden érzelmét, és nem jelzi őket szokványos mórikálással, hanem csak az utolsó pillanatban robbantja ki, amikor megbizonyosodik róla, hogy gyereke lesz. Szabó Kimmel Tamás ugyan csak takarékoskodik Val érzéseivel, inkább a racionális cselekvésre, a menekülésre törekvését mutatja ki. Csak éppen mindig marad. Péterfy Bori félelmetes, olykor szinte rémisztő színekkel ábrázolja a kitaszított lázadó Carolt, Nagy Mari a seriff megalá zott, megtört feleségének művészi ábrándjait, vallási hóbortjait gyöngéd erővel telíti. Bodrogi Gyula egyetlen arckifejezésbe sűrít sötét előítéletet, törhetetlen gonoszságot, elvi aljasságot és halálos szenvedést. Mol nár Piroska a vesékbe látó ápolónő szigorú figurájának ad nagy súlyt. A darab azonban semmit sem változott Sopsits Árpád rendezői beavatkozásaitól, Antal Csaba díszlete alapjában semmit mondó. Annak, hogy a jelzésszerű kellékek és bútorok nem keltenek semmiféle illúziót, hogy a női főszereplő, Lady álmaként megvalósuló cukrászda a legkevésbé sem idézheti föl az egykor leégett szőlőlugas emlékét, nincs különösebb jelentősége. Meghatározó eleme viszont egy körbeforgó lépcső, amely a játéktér közepéről a széle felé emelkedik, ámde csak összezavarja a cím amúgy is szerencsétlen szimbolikáját. A kisvárosba érkező idegennek ugyanis annyi köze van a mitológiai dalnokhoz, hogy korábban gitáros-énekesként kóborolt a környéken. A lépcsőn pedig főképp a házbeliek közlekednek, minthogy az események helyszínéül szolgáló üzlet az utcáról nyílik, és a tulajdonosék lakása van az emeleten, ahová Val-Orfeusz a lábát sem teheti be. Drámai súllyal pedig végképp nem ő, hanem a vészjósló ápolónő és a gyilkos, a ház rákban haldokló ura száll alá. ● A Budapest VI. kerületi, Vörösmarty utca 32. szám alatti, 1200 négyzetméteres épület kilenc tanteremmel (melyek közül az egyik multimédiás terem), konferenciák, filmvetítések, kiállítások megrendezésére alkalmas tanácsteremmel rendelkezik, a könyvtárat pedig a legkorszerűbb konzultációs lehetőségekkel szerelték fel. A kommunikációs társadalom és az új technológiák kihívásaira válaszolva kiépítettek egy Virtuális Spanyol Tantermet, s ez lehetővé teszi a spanyol nyelv interneten keresztül történő elsajátítását is. A budapesti Cervantes Intézet a negyvenkettedik a világban működő hasonló intézmények között. Csaknem hat évvel ezelőtti megnyitóján Felipe de Borbón trónörökös, Astúria hercege így jellemezte az esemény jelentőségét: „az intézet a Spanyolország és Magyarország közötti kulturális párbeszédet segíti elő. Két baráti nemzetről van szó, amelyek nélkül az Európa által képviselt kulturális és történelmi örökség elképzelhetetlen.” A hercegnek igaza van: kétségkívül a nyelv és a kultúra a népek közötti közeledés legkiválóbb eszköze. Ezen belül a spanyol kiváltságos nyelv, hiszen a földkerekség húsz országában mintegy négyszáz millió ember beszéli anyanyelveként. Hazánkban is igen jelentős számú a hispanisták köre, s ugyanez elmondható régiónkról is. Madrid alighanem ennek okán fordult térségünk felé, s nyitott intézetet a budapesti mellett Varsóban, Bukarestben, Belgrádban és Prágában, s működtet úgynevezett „Cervantes Aulákat” Zágrábban, Pozsonyban és Ljubljanában. A Cervantes Intézetek hálózatán keresztül Spanyolország egyben kaput nyit az ibero-amerikai országok felé is, lehetőséget teremtve az innen nézve meglehetősen távoli spanyol-amerikai országok megismerésére is. ● 14 BUDAPEST 2010 február A haldokló gyilkos alászáll Zappe László fotó: Sebestyén László
