Budapest, 2010. (33. évfolyam)
11. szám november - Buza Péter: A rendőr
No de ők maguk nem igen veszik szivükre ezeket a dolgokat. (...) Végzik a dolgukat (...) nincs is baj. A baj rendesen akkor kezdődik, amikor tömegesen vonulnak ki, és felállnak szépen, hadrendben, valamelyik köztérre, a városban! Ez már jelent valamit. Valami készülődést, amelynek nyomában csőstül zudul a panasz, hogy a rendőrök már megint tulságos „eréllyel” alkalmazták a karhatalmat. Hanem a pesti ember már kitanulta ezt is, és mint a leveli béka az időt, ugy megsejditi, hogy verekedő kedvében van-e a rendőrség, avagy tapintatos a diszpoziciója. Aminek az a legbiztosabb kritériuma, hogy a számozott pléhtábla rajta csillog-e, vagy sem. (...) És amikor a tüntető tömegben elkiáltja valaki: – A rendőrök letépték a számaikat! Akkor uccu neki, megered a nagy futamodás, mert a következő pillanatban bizonyára kirepülnek a hüvelyekből a kardok és mintha apritani akarnák a füleket, orrokat, hadakoznak jobbra-balra szörnyen... Persze a gyalogos rendőrnél valamivel jobb dolga van a lovasrendőrnek, aki az utcának valóságos koronázatlan királya, és olyan igen nagy úr, hogy az emberekkel – a szó szoros értelmében – csak lóhátról beszél. Ha tüntetés van: ők intézik az első attakokat; ha valami látványosság: ugy tudják faroltatni a lovukat, hogy a kordont álló népség váltig álmélkodik: – Hát lehetséges-e, hogy egy ilyen sötét, fekete luk legyen a bevonuló spanyol király? De azért Muzaffer Eddin, a néhai persa sah, amikor Pesten járt, mégis nagyon szerette a lovasrendőreinket, és nem győzte elégszer hangoztatni, hogy a lovasrendőr a világ legkülönb lovaskatonája. Mi pestiek ugyan más véleményen vagyunk, és ha ezeknek a rendőröknek az önkényeskedéseire gondolunk, legszivesebben felsóhajtanánk: – A lovasrendőr a világnak a legkülönb perzsa sahja. ● 23 BUDAPEST 2010 november
