Budapest, 2010. (33. évfolyam)
1. szám január - Fodor Béla: Szilvesz Teri különczszám - BUZAPEST
40 BUZAPEST 2010 január Kedves civil negyedemben sétálok, mikor a Dob utcában egy egzotikus táblát pillantok meg: Ebben a házban működik a Pesti Polinézek és Rövidlátók Baráti Köre. Alapítva: 2008. Nahát, ismét egy új, friss kezdeményezés! Ezektől lesz egyre sűrűbb a társadalom szövete és a pörkölt zaftja. De hagyjuk a gasztronómiát, lássunk munkához. Rögvest becsöngetek a barátságosan invitáló portálon, s izgatottan várom, ki fog ajtót nyitni. Nem tévedek: egy echte pesti házmester áll az ajtó túloldalán. Katamarán József nyújtja a kezét és beinvitál picinyke szobájába. Leülünk, komótosan rágyújt és belekezd. – Hogy miért a polinézek? Hosszú sora van ennek, de ha az idejéből futja, elmondom. Még kisiskolás koromban történt, hogy a Jocó barátom behozott egy vastag képeskönyvet a természeti népekről. Nekem egy oldal különösen megtetszett, amelyiken lenge öltözetű leányzók voltak láthatók. Éppen erősen nézegettem őket, mikor a szigorú Goda tanár úr észrevette, és kitépte a művet a kezemből. – Kik ezek? – kérdezte, én meg csak néztem. Goda haragosan rám mordult: ezek polinézek! Azóta szívembe zártam a polinézeket, és gyűjtök mindent, ami velük kapcsolatos: fűt, fát, virágot, képet. Valóban, a szoba falát számtalan fedetlen keblű polinéz lány posztere takarja. Kérdezem Józsi bácsit, hogy mit szól hozzá a kedves neje. Igazi polinéz módon, röviden és velősen érkezik a válasz: rövidlátó. Plussz még, ha szólna, se érdekelne, teszi hozzá jókedvűen. Nos, ezért szép a mi szakmánk, ezért a plusszért. ● Ma jó napom van: internetes dróton kapom a jó hírt, hogy újra megnyílt a Fekete Leves kávézó, az ötvenes évek kultikus helye, a régi kávésok Mokkája, akarom írni Mekkája. Valami megmagyarázhatatlan, különös öröm töltötte el a szívem, mintha egy égi hang szólna hozzám: jól van, Gyula, jól van, a világ olyan, amilyen, piszkos, zavaros, nagy szent összevisszaság, de látod, az élet élni akar, és sorra nyílnak a kávézók. Ismét jó kávésnak lenni Budapesten. Itt ülök a kissé decensen berendezett kávéházi szegleten, a belsőépítész igen kiváló munkát végzett, finoman ötvözte az art deco rafinált világát az ipari csarnokok brutalitásával. Beszélgetni próbálok Kávéházi Konráddal, a hely ifjú tulajdonosával, aki egyenesen brazíliai ültetvényéről hozatja a nyers kávészemeket Budapestre. Itt helyben pörkölik, festik, főzik és isszák. A beszélgetés nehezen indul, mivel Konrád állandóan felugrál, hol a géphez szalad a karokat húzogatni, hol a kávészemeket söpri össze a padlóról, miket a gép piffegve köpköd ki magából. Én magam kicsi bőröndömmel vacakolok, szeretném elővenni szivarkészletemet, kávés findzsámat és a kisbicskámat. A zár nem enged, én igen, mivel közben már beesteledett. Kihörpintem sűrű feketémet, Zrínyire gondolok és az török áfiumra, majd zajtalanul távozom. Szögezzük le még egyszer: ma jó napom volt, nem kellett otthon pörkölnöm, pörkölt helyettem más. Ha négy évvel ezelőtti könyvemben (Kávézók kalauza . Bp., Enciklopédia Ki adó, 2005., még kapható a jobb könyveseknél!) nem írtam volna meg mindent, amit a kávéházakról érdemes, akkor ez a cikk is tovább tartott volna. ● Zeke (Kávés) Gyula: történész, de egy idősb hölgy megérintette, ne firtassuk most, hogy hol, s azóta szépirodalmat is ír. Legtöbbször kávéházban ül. Álmában gyakran szivarnak képzeli magát, amint kávébarna combok között sodródik. Ma nem pörköltem Kirschner (Hamuka) Péter (eredetileg Cseresznyés Péter, de azt túl könnyű volt kimondani): civil a pályán. Kedvenc mondása: „Nem én vagyok az Európa Kiadó gitárosa!” Ennek ellenére kiválóan dobol, és remekül játszik mások idegein. Civilláda
