Budapest, 2010. (33. évfolyam)
10. szám október - N. Kósa Judit: Örökségnapi meglepetés
A pincébe is le lehet menni? – kérdezte az egyenes tartású idős hölgy, nekem meg egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Hetek óta szerveztem, hogy kimehessünk a tetőre, hiszen ott igazi meglepetés várja az örökségnapi látogatókat: budapesti körpanoráma, a hegyek koszorúja és minden létező torony, amennyi csak kikandikál a sűrű városszövetből. Senki se sejtené, hogy mindössze hét emeletet kell fölfelé kutyagolni (a lift kicsi is, rozoga is), és Dob utca ide, Belső-Erzsébetváros oda, pazar látványban lehet része az embernek. A pince azonban nem jutott eszembe. Valahogy fel sem merült, hogy annak a kedvéért jön majd el valaki ide, a Dob utca 46/b alatti társasházba, amelyet első ízben nyitottunk meg a hagyományosan szeptember harmadik hétvégéjén megrendezett Kulturális Örökség Napjai alkalmából. Az előkészítés során két vonulatra koncentráltunk: én a városrendezésit erőltettem, Szathmáry Marika szívéhez pedig a ház híres lakói áll tak igazán közel. Szépen haladt is a párhuzamos szervezés, olyannyira, hogy végül az örökségnapok kezdetére, szombat reggelre minden kincsét büszkén tárta a világ elé a házunk. A kapu mellett vígan lobogott a kék zászló, az üvegajtó belső felére felragasztottuk a rövid történetet és néhány fotót, tervrajzot megmutató tablót, odabent pedig, a műmárvánnyal borított aulában frissen keretezve sorjáztak a hírességek fotói. Seress Rezső, Beamter Bubi, Presser Gábor, Orosz János és Vadas Zsuzsa ... sajnos, mielőtt a képzőművészeti vonulatra is rátérhettünk volna, eltörött a fúrószár. Jövőre pótoljuk. Azt már persze odafentről, az erkélyről leskelődve is láttam, hogy állnak lent olyanok, akik valahogy másként méregetik a házat. Ismerősként nézik, mintha többet mondana nekik, mint egy sima modern bérház, „jelentéktelen”, vagy hogy is írta a műemlékvédő Román András a környékről szóló tanulmányában. De aztán elkezdődött az ígért vezetés, mutattam az érdeklődőknek, miért is izgalmas ez a két, egymás mellett álló épület, amely valahogy furcsán kilóg az utca síkjából, apró terecskét alkot a Klauzál tér csücskénél, látszólag céltalanul kínálva kényelmes parkolóháromszöget az amúgy keskeny Dob utca mentén. Ők meg engedelmesen nézték a Csányi utcai házfalat, amelynek helyén széles, fákkal szegélyezett allét kellett volna látniuk, már ha megvalósul az 1902-től egészen 1935-ig tervezett Madách út. Mutattam, merre van az út grandiózus eleje, az árkádos Madách tér, merre a körúton túli állomása, a Dob utcai postapalota, és hogy ez a kettő, meg a mi két házunk valóban kiad egy majdnem sugárutat. Aztán meséltem a korábban itt állt épületről (szakasztott mása lehetett az Akácfa utca sarkán ma is ott terpeszkedő, nagy udvaros, gangos, egyemeletesnek), és arról, hogy mit árul el róla az 1900-as lakcímjegyzék: szabók, hordárok, borbélyok, kereskedők – köztük egy tormakereskedő – lakták. Ennél persze biztos komolyabb egzisztenciák otthonául szolgált a hatalmas telekre épült két modern bérház. Ezek megtervezésekor már ügyelt a benapozásra és a lift, a szemétledobó és a központi fűtés kínálta kényelemre is a két építész, vitéz Martseké nyi Imre és Antal Dezső . 1938-ban, amikor a 46/a elkészült, és egy évvel később, amikor a 46/b-t is átadták, még bizonyára csillogtak az alumínium korlátok, fényes volt a műmárvány, és hangulatos fényt szórtak az aula mennyezetébe rejtett világítótestek. Mára mindebből csak egy kibelezett csengőrendszer és a falikarok márványon kirajzolódó nyoma maradt. Nagyjából ezen a ponton kérdezte meg az idős hölgy, hogy lemehet-e a pincébe. Tizenhárom éves korában járt ott legutóbb, 1945 januárjában, amikor a gettó lakói is leköltöztek a föld alá. Volt persze óvóhelye a háznak – az utat mutató felirat ma is látható a földszinten –, de azt nem arra tervezték, hogy lakásonként húsz vagy még több embert befogadjon. – Egyetlen szék jutott mindenkinek, azon ültünk hetekig – mondta az asszony. Hátramentünk hát az udvar felé (azon a télen latrinákat ástak ott a férfiak), aztán lekanyarodtunk a pincébe. – Valahol ott – mutatott el a biciklim mellett, bele a sötétségbe – haldoklott a nagyapám. Amikor vége lett, hazavittük. Három napra rá meghalt. – Mi soha nem mentünk le a pincébe – fűzte tovább a szót a férfi, aki addig buzgón fényképezett. Legalábbis így mesélte neki az édesanyja, aki ’44 őszén ebben a házban szülte őt meg. Felmentünk hát a negyedikre is – ha mást nem, legalább azt az ajtót megnéztük. Aztán már tényleg jöhetett a tető. Napfény, levegő, kilátás. ● Örökségnapi meglepetés N. Kósa Judit 7 BUDAPEST 2010 október Dob utca 46/b fotó: Sebestyén László
