Budapest, 2010. (33. évfolyam)
10. szám október - Búza Péter: Lesz még szüret Budapesten?
Még egy minden tanmenetben kötelező olvasmányként szereplő szerző agyonírt életútjáról is lehet újat mondani, különösen ha Jókai nak hívják. A nemzet 19. századi koszorús költője – egy páratlan terjedelmű regényfolyam elszánt alkotója – ugyanis kenyérkereső foglalatossága mellett sok más tevékenységben is örömét lelte. Igaz, az előbbi fényének káprázatában ez utóbbiakra kevés sugár esik. Arra például, hogy érzelmeit és érdeklődését milyen elemi erővel uralta a (mező)gazdálkodás, ezen belül is a szőlőművelés szenvedélye. Ebben a közleményben elsősorban erről lesz szó. Komáromi családjának tagjai egytőlegyig vonzódtak ehhez a tevékenységhez – mondjuk inkább: kultúrához, hiszen a szőlészkedés és borászkodás minden időben a szó első jelentése szerint is kultúra. Nem kétséges, hogy az emberiséget hatezer, a Kárpát-medencét kétezer esztendeje meghódító-foglalkoztató gazdasági és örömforrás megismerése és elfogadása a kis Mór(ic) gyermekkori élményei közé tartozott. (Mórrá íróként lett, a keresztségben kapott neve Móric, éspedig azért, mert édesapjának példaképe volt a kalandos életű Benyovszky Móric ). A fiatalember húsz éves, amikor Budapestre – Pestre – költözik, hogy ügyvédbojtárként folytassa tanulmányait Molnár József prókátor irodájában az akkori Gyöngytyúk utcában (ez ma Gyulai Pál nevét viseli – egyébként a felette kisnövésű irodalmár s a futólag daliásnak látszó Jókai egész felnőtt életében tiszta szívből utálta egymást). Két évvel később ismerkedik meg akkor már hírlapíró hősünk Laborfalvi Rózá val, az ünnepelt színésznővel, aki aztán a szerelem bilincsével magához láncolja a gyorsan hevülő s nőügyekben egész életében labilis személyiségjegyeket mutató forradalmi ifjat. Komáromi családja és barátja, Petőfi felháborodásával nem törődve fele ségül is veszi, és ennek mintegy mellékes folyományaként huszonhárom évesen újra rátalál a természetre s benne a Svábhegy (és általában a Budai-hegység) évszázados, mélyen gyökeredző hagyományára, a szőlészkedésre, borászatra. Az új földesúr Először 1848-ban menekül ide, az Adliczer (később Szépkilátás) fogadóba, akkor még a családja elől (akik Róza karmai kö-Lesz még szüret Budapesten? (Ápoljuk) ültessük újra kertjeinket! szöveg: Buza Péter, fotó: Sebestyén László Éppen százötven éve, hogy az első igazi szüretre sor kerülhetett a Költő utcai Jókai-kertben. Október közepére már ki is forrt a Svábhegy leve a kadarkához rendelt speciális érlelő faedényben, a káciban. Ebben a szőlőskertben szokásosan és stílusosan szeptember 22-én, Móric napján szedtek, tapostak, préseltek a koszorús költő alkalmi munkásai, a helybeli svábok. Másfélszáz év elteltével nyoma sincs már annak, ami hajdan a város jeles pontjává tette ezt a helyet. Azaz mégis: nyomai akadnak. Újraéleszthető az a kultúra, amely valamikor legsajátabb jellemzője volt a szűkebb és tágabb vidéknek. Magának Budának. Hogy legyen újra a város idegenforgalmában hasznosítható nagyszerű bora (az egykori Budai Vörös reinkarnációja) Budapestnek: ezen dolgozik két esztendeje a Firkász asztaltársasága, a Kadarka Kör s a Budapesti Városvédő Egyesület. 2 BUDAPEST 2010 október A Költő utca hajlata alatt a kőbánya barnállik, jobb alsó sarkában a villa (térképrészlet, 1850-es évek)
