Budapest, 2010. (33. évfolyam)
9. szám szeptember - Szécsényi Mihály: Egy pesti kéjnőtelep 1934-ből
Különleges dokumentumot írt alá 1927. február hó 11-én dr. Scitovszky Béla ma gyar királyi belügyminiszter. Az általa kiadott rendelet „A közerkölcsiség védelméről” hangzatos címet viselte, amelynek bevezetőjében kifejtette: „Sajnálattal kell megállapítanom, hogy az utolsó évtized viharai és főként a külföldről beszüremkedő káros befolyások közerkölcsiségünket is megtámadták és annak színvonalát lesüly lyesztették, a hatóságok pedig – részben a fennálló rendelkezések hiányossága miatt is – e veszéllyel szemben – kevés kivételtől eltekintve – kevés eréllyel védekeznek.” Ezek a mondatok a látszattal ellentétben nem a kezdetét jelezték egy folyamatnak, hanem a lezárását, ami többek között a prostitúció magyarországi megítélésében és szabályozásában is alapvető változásokat hozott. A történet húsz évvel korábban kezdődött. Budapest székesfőváros törvényhatósági bizottságának közgyűlése 1907. június 7-én fogadta el új szabályrendeletét a prostitúcióról. Az összetett rendszerben a legfontosabb szereplők a magánkéjnők különböző csoportjai és a bordélyházi kéjnők voltak. Az előbbiek mesterségüket vagy saját, többnyire bérelt lakásukban folytathatták, vagy úgynevezett magán és nyilvános találkahelyeken, amelyeket a rendőrség engedélyezett és ellenőrzött. A főváros vezetőinek már ekkor feltűnt, hogy a gyarapodó külvárosokban egyre több nő folytatja ezt a tevékenységet önállóan, különösen azokban a körzetekben, ahol olcsóbban juthattak lakáshoz, főbérlethez vagy albérlethez. A századforduló után erre az egyik legalkalmasabb helyszín a VIII. kerület volt, ahol még sok földszintes és olcsó bérű lakás állt rendelkezésre, ugyanakkor viszonylag könnyen megközelíthetőnek bizonyult. A negyeden belül a Népszínház utca, a Rákóczi és a Mátyás tér által határolt területek és környékük, az itteni utcák – elsősorban a Bérkocsis és keresztutcái, a Nagyfuvaros, a Kender, a Fecske, a Conti és a Víg utca – bizonyultak alkalmasnak a prostitúció megtelepedésére. A rendelet 12. paragrafusa kimondta ugyan, hogy magánkéjnőknek földszinti utcai lakások erre a célra csak kivételes esetekben engedélyezhetők, de ezen a környéken ekkor még csak néhány emeletes épület állt. A rendelet a probléma megoldására – német mintát követve – lehetővé tette, hogy a „bejegyzett magánkéjnők megfe lelő elhelyezése céljából, főleg annak lehetővé tétele végett, hogy a kisebb földszinti utcai kéjnőlakások száma apasztható legyen, a főkapitány nagyobb számú bejegyzett magánkéjnő elhelyezésére szolgáló kéjnőtelepre is adhat engedélyt, amely telepnek helyei azonban a székesfővárosi tanáccsal egyetértőleg állapítandók meg.” Ezeken a telepeken csak bejegyzett kéjnők és a telep működtetésére engedélyt kapott személy, ennek családtagjai – 16 évnél fiatalabb gyermekeket kivéve – és cselédjei lakhattak. Félreeső utcákban, templomtól, iskolától és hasonló jellegű intézményektől 200 méteres távolságon kívül kellett esniük. Minden kéjnő részére külön bejáratú, kellően felszerelt szobát lehetett kiadni, amelyben csak a bérlő lakhatott. A bérbe adható szobák számát és a lakbér összegét a rendőrség állapította meg. Az engedély birtokosa a megállapított szobabéren kívül, amely magában foglalta a takarítás, a fűtés, a világítás és az ágynemű használatát, többet nem Egy pesti kéjnőtelep 1934-ből Intézmény a jó erkölcs és a jó ízlés védelmében Szécsényi Mihály 25 BUDAPEST 2010 szeptember A Kender utca 15. számú ház homlokzata, 1882 forrás: Budapest Főváros Levéltára fotó: Sebestyén László
