Budapest, 2010. (33. évfolyam)

7. szám július - Horváth Júlia Borbála: Ü

legjobb észrevétlenül átsodródni a szom­szédságba, még ha a halászat fejlődésének érdekfeszítő történetiségét taglaló elő­adássorozat negyvenhetedik része is az. De nem az, hanem az illatok illata ezen a fűszeres estén, végre témába vágó útmu­tatóval ezernyolcszázharmincháromból, mégpedig virágnyelven, kicsiny füzetla­pokra írva, amit ismerni azért szükséges, hogy a majdan kapott csokrétából kiol­vasható legyen a férfifél igazi szándéka. Például, ha a hölgynek egy kaporbo­korral kedveskedik hódolója, az komoly ismerkedési szándék megnyilatkozása, mert annyit jelent: „Csak te teheted ked­vessé életemet, ’s szellemessé”. Az isme­retség előrehaladottabb stációjában viszont érdemes sárga nárciszt kapni (különösen késő őszi hónapokban nagy trófea), mert a viszonzatlan szerelem egyértelműen ki­olvasható belőle, de helyette megteszi a már közhelynek számító általános rózsa, mellyel annyit üzen: „Óh, ne taszíts el!”, vagy az izgalmas mályva, miszerint: „Két­ségbe ejt hidegséged, és megöl idegensé­ged”. Semmiképpen sem szabad azonban odáig jutni, hogy ciklámen-adás legyen a vége, mert az nem más, mint maga a le­mondás – melynek éppen ellenkezője a mai feladat. Nos, így kiokosodva már semmi, de semmi akadálya komolyabb lépéseket tenni az ügy érdekében a varázsudvarban. Közvetlenül odaérkezés előtt azonban beelőz egy ellenállhatatlan programpont: csak itt és csak most, kizárólag ezen az éj­szakán megnyitják a Vajdahunyad legtit­kosabb tornyát, ahová ember – a karban­tartókon kívül – százhárom éve nem tette lábát. Ilyen ajánlatnak ki bír ellenállni? Ha már eddig epekedtünk, igazán belefér még egy órácskányi, irány a csigalépcső; kitömött szirti sasok hideg tekintete kísér minden egyes lépcsőfokra lépvén, bebukott szar­vasagancsok öklelő erdeje, ragacsos pók­hálók szövevénye és teliholdi bagolyhuho­gás – utóbbiak csak amolyan színesítések –, na jó, néhány selejtezésre ítélt irodaszék kísért a torony megközelítésének emelke­dett pillanataiban. „És tényleg négy önkormányzati lakás ta­lálható a várban?” Hát igen, a gyakorlatias kérdések sem idegenek a női látogatóktól, bár az igenleges válasz hatására a férfilá­togatók is éledni látszanak, s benősülési szándékuk lehetőségét egyértelműen ki­nyilvánítják. Az elképzelések idefent is csak olyanok, mint odalent: aki kéne, annak az van, aminek nem kellene lennie, aki vinne, annak meg a nagy semmije – nemhogy vári lakása kilátással a Fővárosi Nagycirkuszra. A várt titok, a nagy megértés tán ebben rejlik, s következik a további kiábrándítás: kilátá­sosban lakás nagy belátást igényel, mivel ázik plafontól, mint a fene, hétvégén turisták vircsaftjától hangos, amorf nappaliját pedig az államosítás szűkös baltájával szabták. De a kalandos természeteknek továbbra is kü­lönös csillogás bujkál a szemében, és nem utolsó sorban erkélyjelenetről ábrándoznak a déli bástyán, a rendelkezésre álló órácska azonban lejárt, visszaút ugyanarra, közben futó pillantás Kincsem és Imperiál kiállított csontvázára, majd haladéktalanul irány a beígért varázsudvar, ahol végre pontok ke­rülhetnek az ü-re. A varázsudvar a kerengőben található, abból nyílnak a helyi kiállítási termek és a kápolna, ráadásnak a vendéglátás is ide helyezte állásait, s oly isteni sültillatot ter­jeszt, hogy komoly követelés áll elő a le­gényfogók emésztőrendszerének részéről. Az asszony azonban nem lehet ingatag, igazán beéri egy falat édesköménnyel és dijoni mustárral bolondított sülttarjával – na jó, kettővel, szeletből – kisadag petre­zselymes burgonyafelfújttal, amihez, nincs mit tenni, vékonyra szelt káposztasaláta illik, a végére pedig egy nagyon hosszú lépés. Miután már tényleg semmi sem akadályozhat abban, hogy a bájitalkósto­lással egybekötött tanácsadásra kerüljön sor. „Ilyen rossz lenne a helyzet?” Felme­rül e kérdés a tömeges igénylők láttán, és a közönség feszült figyelemmel hallgatja az erre a célra kitelepült muzeológus elő­adását, aki készségesen válaszolja, hogy: igen, akár egy évig is hatásos a varázslat, és nem muszáj a ceremóniát újholdkor végezni – bár kétségtelen, hogy akkor a legbiztosabb a hatás –, mert olyankor a Hold növekedésével a szerelem is napról­napra dagad, de ellenvarázslattal szem­ben mindenkor nyakban hordott hegyi­kristály tanácsos. A bódulni, s főleg boldogulni vágyó hallgatóság lenyűgözve szívja magába a nedűt, ugyanis kis pohárral mindenkinek jár belőle, és a fent közölt recept szerint készült. A tájékozottabbak hazaival pró­bálkoznak, már ami a módszereket illeti, s kérdezik a szakértőt, mi a véleménye ar­ról, ha a lyány éppen kilenc magot talál egy almában, és azt észrevétlenül a meg­hódítandó egyed után hinti, persze minél közelebb a sarkához, mert annál biztosabb a hatás. Mire a hely szelleméhez igazodva érkezik a természetes megoldás: éjfélkor vetkőzzék meztelenre a lány, öleljen át egy fát, és háromszor ismételje: „Én rázom a fát, Fa rázza a földet, Föld rázza a vizet, Víz rázza az ördögöt, Az ördög meg az én emberemet, De rögtön hozza is!” Ami után nincs mást tenni, mint eddig: várakozni csak. ● 27 BUDAPEST 2010 július

Next

/
Thumbnails
Contents